19.rész-Meglepetés 3/2

-Kristen Hilda Thomson.
-Gyerünk húgi!-suttogta Josh, miközben felálltam. Kisétáltam a kisebb emelvényhez és ránéztem az igazgatóságra.
-Nos, ének-, zongora-, gitár- és dobszakra jelentkeztél. Kezdjük a zongorával. Ülj oda a hangszer elé és kezd el játszani a kottát, de mielőtt neki látnál, mond el nekünk, hogy melyik zeneszerző írta és melyik műve ez?-mosolygott egy idős hölgy. Én odaültem a zongora elé és ránéztem a kottára.
-Johann Sebastian Bach: C-dúr előjáték No.3
-Akkor halljuk.
Vettem egy mély levegőt, ránéztem Josh-ra. Leütöttem az első hangot, majd ők szépen sorakoztak egymás után. Elmélyültem a műben. Benne volt minden bánatom és örömöm. Valahogy ez tette az egészet csodálatossá. Ha nem érzi át az ember, amit a szerző próbált vele át adni, akkor nem hallják a mű valódi szépségét. Csak ütik a billentyűket. Amikor észbe kaptam, már az utolsó hangot ütöttem le.
-Ez nagyszerű volt! Mivel a gitár- és a dobtudásodról kaptunk egy videót, ezért a hangszerekkel való felvételi meghallgatásod befejeztük. Már csak az ének van hátra. Milyen zenéket szoktál hallgatni?
-Leginkább rockkot, de mindegyiket szívesen hallgatom.
-Ismered Sam Smith-et?
-Persze.-bólogattam.
-Srácok!-csettintett egyet a nő és elindul Sam Smith-től az I'm Not The Only One című dala, én pedig elkezdtem énekelni. Feszengve éreztem magam. Soha nem énekeltem még tíz főnél nagyobb számú közönség előtt. Bevallom egy kicsit lámpa lázas vagyok... kicsit... nagyon. Ránéztem Josh-ra és valamit tátogott: "Nézz a szemembe és ne figyelj másra csak rám."
Engedelmeskedtem neki. Mindig segít, ha bajban vagyok. Nem is értem, hogy hogyan fogom nélkülen kibírni, ha felvesznek és az érettségi után muszáj lesz elválnunk egymástól... nélküle egy senki vagyok. Vajon ő fog boldogulni nélkülem? Mert én nem... nem akarom, hogy mi is olyanok legyünk, mint néhány iker pár, hogy nem élünk külön életet, hanem csak mi vagyunk és szűzen fogunk együtt meghalni. Mi is függünk egymástól, de ha azon áll a sor, külömböző képpen döntünk vagy éppen más a véleményünk.
A zene elhalkult, én pedig befejeztem az éneklést.
-Azt hiszem könnyű lesz döntenünk... nemigaz?-kérdezte a nő a társaitól. A többi csak bólogatott.-Köszönjük! A felvételi ezzel véget ért. Akik hallják, majd a nevüket, fél óra múlva jöjjenek az igazgatói elé...-még fojtatta a nő, de én inkább elmentem leghátra és leültem a testvérem mellé.
-Nagyszerű voltál!-ölelt meg Josh.
-Viccelsz? Borzalmas voltam. Nem is arra koncentráltam amire kellett volna...-hajtottam le a fejem.
-Na gyere ide.-tárta szét a karjait én pedig megöleltem. Önkénytelenül, de megindultak a könnyeim. Az a pár perc nekem hosszú óráknak tűnt. Majd meghallottam a nevemet. A nő elmondta gondolom a monológját és mindenki felállt, majd kiment a teremből.-Menjünk ki a levegőre.-állt fel Josh.
-Oké.-bólogattam, majd lementünk az iskola elé. Josh elővett egy dobozt, majd felém nyújtotta.
-Kérsz?
-Neked sem kéne.-morogtam, miközben leültem az egyik tartó pillér mellé.
-De megnyugtat.-ült le mellém. Hosszú percekig csak bámultunk a semmibe, mikor megszólaltam.
-Ki fogjuk bírni egymás nélkül?-suttogtam.
-Nehezen, de megoldjuk.-suttogta ő is.
-Én nem akarok elválni tőled.
-Én sem, de muszáj lesz. Én leérettségizek és elmegyek dolgozni, te pedig eljössz Franciaországba és egyetemre fogsz járni. Utána pedig éled a saját életed.-sóhajtotta.
-Nem akarom... nem akarom otthagyni a családomat. Nem akarom otthagyni Castielt.
-Meg fogja érteni. És ha fontos vagy neki, akkor veled jön.
-Nem olyan.-gördült le egy könnycsepp az arcomon, majd halk zokogásba kezdtem.
-Sss. Ne sírj.-ölelt meg.-Nyugodj meg. Mennünk kell.
-Oké.-álltam fel és megtöröltem az arcomat. Megekerestük az igazgatóit leültünk az elé kirakott székek közül a nekünk szimpatikus két székre egymás mellett. Az emberek ki-be mentek a szobába, míg végül csak mi maradtunk Josh-al a folyosón.
-Kristen. Te jössz.-jött ki egy fiatal csaj. Felálltam a székről, sóhajtottam egy nagyot, majd bementem.
-Szervusz! Foglalj helyet.-köszöntöt ugyanaz a nő, aki a felvételin is ott volt.
-Jó napot!-ültem le vele szemben.
-Nos Kristen, mesélj egy kicsit magadról.
-A nevem Kristen Hilda Tho... Anderson.
-Ide Thomson van írva.-mutatott egy lapra.
-Az anyakönyvemben úgy vagyok leírva, de tegnap tudtam meg, hogy más az apám, mint akinek a nevét viselem és nevelt.
-Ó... akkor ezt át irom a jelentkezési lapodon.-vett a kezébe egy hiba javítót.-Folytasd nyugodtan.
-Szeretek sportolni és imádok zenélni. Két hét múlva töltöm a tizennyolcat. Madridban születtem 1998. május 20-án. Tizenhárom éves koromban volt egy kisebb műtétem a torkomnál és egy évet kómában voltam. Tizenöt éves koromban kiderült, hogy diabéteszem van. A műtétem miatt tavaly szólalhattam meg először három év után. Jelenleg Londonban lakom a kereszt szüleimnél és a Sweet Amoris gimnáziumba járok. A következő tanévben érettségizek. A múlthéten megint kómába estem a vércukor szintem miatt és tegnap engedtek ki a kórházból. Röviden ennyi az életem.
-Rendben. Mesélj egy kicsit az iskolában elért eredményeidről.
-Általános iskola első osztályától fogva mai napig dicséretes vagyok minden tantárgyból. Rengeteg oklevelem van sportversenyekről és hangversenyekről. Mindegyik hangszeren tudok játszani.
-Ez csodálatos. Igazán figyelemre méltó.-csapta össze a tenyerét a nő.-Ide figyelj Kristen. Tennék neked egy ajánlatot.
-Hallgatom.
-Én érdeklődtem egy kicsit az igazgató nőtöknél rólad. Azt mondta, hogy majdnem minden tantárgyból előrébb jársz tudásilag, mint a többiek. Állítólag felajánlották neked, hogy felsőbb osztályba kerülhetsz, de te visszautasítottad, mert a testvéreddel szeretnél mindenképpen egy osztályba járni.
-Ez igaz.
-Mit szólnál hozzá, ha a következő tanévet már nálunk kezdenéd? Nyáron pedig leérettségizhetnél. Nem kellene egy évet még gimibe járnod. Két hónap alatt meg lenne az érettségi bizonyítványod és szeptemberben már egyetemre járhatnál.
-Nem tudom... azt hittem, hogy még van egy kis időm, amíg felkészülök arra, hogy a hátam mögött hagyom az eddigi életem és egy másik országba menjek.
-Kristen. Ez egy kivételes ajánlat. Soha többet nem lesz ilyen esélyed. Nagyszerű eszed van. És tehetséges is vagy. Nagyon örülnék, ha szeptemberben a diákjaim között látnálak.
-Rendben.-sóhajtottam.
-Szuper!-csillant fel a szeme.-Viszont az érettségi miatt már itt kell töltened a nyarat. Az érettségi vizsgák végével pedig kapsz egy hét szünetet, utána pedig már kezdődik is az egyetemi életed. Gyere. Bemutatlak az érettségire felkészítő tanárodnak.-felálltunk, majd kimentünk az irodából-Maradjon itt fiatal ember. Egy pillanat múlva hozom vissza a húgát.-mondta Josh-nak, majd tovább ment.-Gyere Kristen.-intett, hogy menjek utánna.
Végig mentünk a folyosón, majd fel a lépcsőn, elmentünk megint egy folyosón és a végén megálltunk egy terem előtt. A nő bekopogott, majd behúzott magával.
-Houston kisasszony, meghoztam a tanítványát.-mutatott rám.
-Áh... igazgató nő. Megijesztett.-fogta a mellkasát.-Szervusz!-fogott velem kezet.
-Angela?-kérdeztem meglepve.
-Szóval ismeritek egymást.
-De örülök Kristen!-mosolygott Angela.
-Igen asszonyom. A reptéren volt szerencsénk egymáshoz.-mondtam.
-Nagyszerű. Akkor másfél hónap múlva már nem lesz idegen a tanárod.-mosolygott.-Menjünk. Intézzük el a beiratkozási papírokat.
-Szia Kristen.-köszönt el tőlem Angela.
-Szia Angela-integettem, majd kihúzott az igazgató nő magával. Lementünk a lépcsőn, vissza az igazgatóiba. Leültünk és elém tolt egy köteg papírt.
-Írd alá itt, itt és itt.-mutatta a helyeket. Aláírtam a nevemet, és már Anderson-t írtam a Thomson helyett.-Ez a tiéd.-nyújtott felém egy lapot.-Ezt pedig add oda hétfőn az igazgató nődnek.-adott oda egy borítékot.-Kész vagyunk. Üdvözöllek az egyetemen!-fogtunk kezet, majd oda mentünk az ajtóhoz és kinyitotta.-Másfél hónap múlva találkozunk! Szervusz Kristen.-intett a nő.
-Viszont látásra és köszönöm.-amint ezt kimondtam, már be is csapta az ajtót. Josh felállt és odajött hozzám. Én felkaptam a táskámat a kezembe és beletettem a papírokat. Kimentünk az épületből és magával szembe fordított.
-Na mi volt?
-Másfél hónap... másfél hónapom van Josh!-Tört ki belőlem megint a sírás.-Soha nem fog velem szóba állni. Soha.
-Mivan? Bökd már ki.-rázott meg.
-Nyáron érettségizek, szeptemberben pedig már egyetemista leszek
-Hogy mi?-kerekedtek ki a szemei.-De... dehát ez csodálatos!-ölelt meg.
-Nem az. Ez egy kész rémálom!-zokogtam.-Azt hittem lesz egy évem még, hogy felkészülhessek... nem állok még készem rá.
-Meg kell békékned a helyzettel előbb. Gyere. Megjött a taxi.-fogta meg a kezem.
-Hol vannak a csomagok?-kérdeztem.
-Ahova most megyünk.-nyitotta ki nekem az ajtót. Beszálltam, majd ő is mellém ült.
-Gjffue kalfhdlah?-kérdezte a sofőr. Josh csak egy cetlit adott oda neki. Az úr megnézte, majd visszaadta Josh-nak. Pár perc múlva a jármű megállt. Josh kinyitotta az ajtót, majd kiszállt. Megvárta, amíg én is kiszálok, majd kifizette a taxist.
-Mi ez a ház?-nyitottam be az ajtón.
-Haver! Megjöttünk!-kiabált Josh.
-Konyhában!-kiabált vissza egy ismerős hang.
-És az merre van?-csukta be mögöttem az ajtót.
-Végig jössz a folyosón és bejössz a jobb oldali helyiségbe.
-Oké.-hagyott ott.
-Kössz, hogy megint itt hagysz!-morogtam az orrom alatt. Ledobtam a cipőmet magamról, majd elindultam körbe nézni. Végig sétáltam a folyosón és megláttam egy lépcsőt. Mivel sejtettem, hogy nem egy számomra idegen valakinél vagyunk, ezért úgy gondoltam, hogy nem haragudna meg, ha egy kicsit szét nézek. Felmentem a lépcsőn és körbe néztem. Itt már több volt a szabad terület. Nem csak egy folyosóból és egy konyhából állt. Egy nappali közepén álltam. Bézs színű falak. Világos barna szekrénysor, egy dohányzó asztal, egy fehér kanapé és hozzá illő két fotel, ami a dohányzó asztal köré volt rakva, a kanapéval szemben pedig egy tévé volt felrakva a falra. Átlátszó fehér függönyök lógtak az ablak előtt. Az egyik fal tiszta üveg volt. A falak teli voltak képekkel. Egy tökéletes összhangot alkotott a berendezés. A nappaliból egy folyosó vezetett ki, ami tele volt ajtókkal. "Mosdó" "Fürdő" "Ady szobája" "Angi szobája" "Vendégszoba" "Padlás". Bementem a vendégszobába, és ledőltem az ágyra. El tudtam volna aludni annyira kényelmes volt.
-Szóval itt vagy...-jött be valaki az ajtón. Felültem, hogy lássam az arcát.
-Szia Adam.-ásítottam egyet.
-Nem jössz le kajálni? Nemsokára kész a vacsi és ha szerencséd van, akkor a lakótársamat is megismerheted. Elég kedves lány.
-És mi lesz a vacsi?-álltam fel.
-Sült krumpli és rántott hús.
-Milyen hús?
-Rántott.-értetlenül nézett rám.
-Nem úgy... marha, sertés...stb.-forgattam a szemeimet.
-Jaaa...-csapott a homlokára.-Csirke.
-Melle?
-Melle.-vigyorgott.
-Megyek.-indultam meg lefelé. Lementünk a konyhába, ahol már meg volt terítve négy főre az asztal.
-Na tetszik a ház?-kérdezte Adam, miközben az asztalra tette az ételt.
-Amikor bejöttünk azt hittem, hogy az egész ház ennyire sötét, mint itt. De felmentem az emeletre és kellemesem csalódtam!-nevettem.
-Nem kell semmit sem elsőre megítélni.-nevetett Josh is.
-Igazából az a földszínt.-jött zavarba Adam.
-Azt meg hogy?-néztem tágra nyílt szemekkel.
-Úgy, hogy egy dombba van bele építve. Ahol bejöttetek ott nem látszik, mert az előző tulajdonosok lefalazták a dombot, hogy olyan legyen az eleje, mint egy átlagos háznak. Így mi a föld alatt vagyunk. Ezért van itt ennyire sötét. A nappaliból az udvarra egy terasz vezet ki, ahonnan lehet látni a dombot.
-Azta!-nyögtem ki a csodálkozástól.
-Amikor megvettem én is ezt mondtam.-nevetett ki. Nekiláttunk a vacsorának és közben beszélgettünk. Éppen végeztünk vele, amikor valaki be kiabált.
-Ady, megjöttem!-hallottuk egy lány hangját.
-Szia Angi! A konyhában vagyunk!-kiabálta Adam.
-Miért Ady?-kérdeztük egyszerre Josh-al.
-Az egyik kollegám elnevezett Ady-nek és rajtam maradt.
-Én nem foglak Ady-nak hívni. Marad az Adam.-mosolyogtam

17.rész

Írói megjegyzés: Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem... tényleg! Ne haragudjatok rám. (Már ha egyeltalán olvassa valaki a blogot... :/) Kérlek adjatok magatokról valami életjelet... Ha nem lesz semmi, akkor ezt úgy veszem, hogy nem olvassa senki csak magamnak irogatom... kezdem már feladni. Már nagyon gondolkodom rajta, hogy törlöm a blogot. Puszi: Katinka

-Nem kell. Így is eleget segítettél. Köszönöm, hogy végighallgattál.-öleltem meg.
-Tudod, hogy én mindig itt leszek neked.-lágyult el a hangja.-Nincs kedved leülni és végignézni velem a naplementét?-ült le a homokba és magához hívta Démont.
♡Castiel szemszög♡
Itt az idő Castiel. Most, vagy soha!
-Persze.-ült le mellém.
-Na megnyugodtál?-támaszkodtam rá a kezeimre.
-Igen. Köszönöm.-hajtotta a fejét a vállamra.
-És jól érezted magad?-néztem le rá. Ő csak bámulta az eget. Annyira gyönyörű. Rabbá ejtetted a szívem te lány.
-Nagyon. Sikerült egy csodálatos napot szerezned nekem. Megint!-nevetett. Még a nevetése is gyönyörű. Maga a tökéletesség.-Annyira megváltoztál Castiel.
-Nem, csak megmutattam valakinek az igazi énemet is.
-Akkor te is úgy vagy, mint én.
-Ezt meg, hogy érted?
-Úgy, hogy nem olyan vagy, mint amilyennek mutatod magad.-húzta magához a térdeit.
-Pedig nem úgy nézel ki.
-Mert megtanultam eltakarni az érzéseimet. Eddig két embernek mutattam meg az igazi felemet Josh-on kívül.
-Kiknek?
-Neked és Adam-nek.
-Ki az az Adam?
-A srác akiről meséltem neked.
-Akkor, amilyennek én látlak, az az igazi éned?
-Igen.
-De mért csak nekünk?
-Mert csak bennetek bízom meg.
-Lysander-ben sem bízol?
-Nem.
Még pár percig néztük a naplementét, amikor megszólalt a mobilom.
-Öhm.. bocs, de ezt fel kell vennem.-mutattam a készülékre.
-Semmi baj.-rázta a fejét mosolyogva.
~Igen?
~Tíz perc és ott vagyok a tömb előtt.
~Rendben. Sietek.-tetem le.
-Kristen. Mennünk kéne.
-Oké. Úgy is kezdek fázni.
-Kéred a dzsekim?-húztam fel a homokból.
-Nem kell köszi.-mosolygott. Nem fogadtam neki szót. Levettem magamról a dzsekit és a vállára terítettem.-Mondtam, hogy nem kell.-fordult velem szembe.-Most te fogsz fázni.-nézett rám féltő tekintettel.
-Hidd el én még tizenöt fokban sem fázom.
-Akkor ezt a dzsekit többé vissza már nem kapod.-kacsintott rám.
-Rendben. A tiéd lehet. Úgy is van belőle még egy.-vontam meg a vállam.
-Szupi!-tapsikolt.
-Mehetünk?-tartottam a karom.

♡Kristen szemszög♡
-Persze.-karoltan belé. Már majdnem a házunk előtt voltunk, amikor Castiel megszólalt.
-Kristen, biztos jól érezted ma magad?
-Igen. Nem mernék hazudni neked.-mosolyogtam.
-Ennek örülök.-mosolygott ő is. Amint házunk elé értünk, megállt és szembe fordított magával.-Köszönöm, hogy velem töltötted a napot!-nézett komolyan.
-Én köszönöm Castiel, hogy jobbá tetted a kedvem és, hogy végig hallgattad a hisztimet.
-Az nem volt hiszti. Volt már ennél rosszabb kitörésed is.-bökött vállba.
-Nem is.-vágtam be a durcit.
-Mindegy.-legyintett.-Ha valami gáz van, tudod hol lakok-kacsintott rám.
-Tudom, de valószínűbb, hogy téged hívlak majd inkább át ide. Azért köszi. Aranyos vagy Castiel.-pusziltam meg az arcát.
-Én akkor... most inább megyek. Szia Kristen.-köszönt el tőlem.
-Szia Cass.-kösztem neki, majd bementem a házba. Levettem a cipőmet és felmentem a szobámba. Amint kinyitottam az ajtót, nagyon meglepődtem. Josh feküdt az ágyamon egyszál alsóban.
-Szia. Te mért az én szobámban vagy?-köszöntem neki.
-Szia. Az enyém foglalt.
-Akkor mért nem Fred-el alszol?
-Mert, ha valaki horkol mellette, akkor nem tud aludni.-ült fel.
-A mi kis Frederick-ünk.-nevettem, miközben levettem a dzsekit.
-Hát jah. Na és lenyugodtál?
-Igen.
-Akkor jó.
-Na és te lenyugodtál már? Vagy magadba dühöngsz?
-Magamban dühöngök.-fúrta egy párnába a fejét.
-Hallgass zenét. Attól lenyugszol. Nálam működni szokott.-szedtem össze a pizsamám és a törölközőm.
-Neked nincs hifid az enyémért, meg nem megyek át a szobámba. Túl nehezek.
-Ki mondta, hogy nincs hangfalam? Szerinted én min szoktam bömböltetni?-vettem ki a hangfal szettem a komódom legaljából.
-Ah... isten vagy húgi.-ölelt meg.
-Tudom.-kacagtam.
-Kis egopista!-adott barackot a fejemre.
-Igen?-ugrottam rá.
-Mit akarsz? Nem mész fürdeni?
-Az rá ér. Még mindig csikis vagy?-vigyorogtam.
-Nem mered.
-Óh dehogyis nem.-emeltem fel a kezemet csikizésre készen.
-Ne, Kristen.
-Késő!-kezdtem el csikizni.
-Ne, hagyd abba.-ellenkezett.-Kristen. Kérlek állj le.
-Mért tenném Samuel?
-Kristen Hilda Thomson! Utoljára mondom, hogy áljál le, mert te jársz rosszul!-emelte feljebb a hangját.
-Majd tőled fogok félni.-nevettem és folytattam tovább a kínzást.
-Könyörgöm húgi! Tényleg hagyd abba!-már folytak a könnyei a röhögéstől. Még ezt így folytattuk egy ideig, amikor valaki berontott a szobába.
-Fejezzétek már be! Josh, mi a büdös francért sikítozol?-üvöltözött anyu.
-Nem látsz a szemedtől? Szedd már le rólam a lányod!-fogta le a két kezem.
-Nehogy hozzám merj nyúlni anyu. Ha tényleg férfi, akkor le tud magáról egy lányt szedni. Ha meg nem, akkor egy puha pöcs vagy bratyó!-nevettem.
-Au! Ez fájt Kristen.-tettette a sértődöttet.
-Én csak az igazat mondom. Nem úgy mint egyesek.-kacsintottam rá.
-Ezt még visszakapod angyalka.-nézett rám szúrós szemekkel.
-Angyalka?
-A tetkód egy angyal szárny.-nézett a derekamra.
-Így már világosabb.-szálltam le róla.
-Levegő!-kiálltott fel.-Végre, hogy leszálltál a százhúsz kilóddal rólam.
-Csak ötven vagyok.-bokszoltam vállba.
-Befejeztétek a cica viadalt?
-Igen. Csá!-tolta ki Josh anyut a szobából.
-Na mostmár megnyugodtál?- nevettem.
-Igen.-nevetett ő is.
-Akkor mostmár mehetek fürdeni?
-Eddig is mehettél volna.
-Fogd be!-dobtam fejbe egy ruhával ami a kezemben volt.
-Egy bugyi? Komolyan?-nevetett.
-Fordulj fel Josh!-vettem el tőle a bugyimat, majd bementem a fürdőbe. Megynyitottam a zuhanyzóban a vizet, levetkőztem és beálltam a zuhany alá. Megkönnyebültem a víz zuhatagtól. Visszagondoltam a napra. Kellemes volt. Először Castiel-el sétáltunk, utána Josh-al is játszottunk egy kicsit. Aztán eszembe jutott az ébredés előtti időszak.
-VISSZAEMLÉKEZÉS-
Erős fájdalmat éreztem a fejemben. Kinyitottam a szemem.
-Hol vagyok? Mi ez a hely?-néztem körül. Egy fehér szobában voltam. Nem volt ott semmi sem. Egy ágy vagy egy bútor sem. Egyedül voltam. Valami hangot hallottam mögüllem. Megfordultam és elindultam a hang irányába. Ahogy mentem egy folyosót láttam. Egy homályos kép volt a folyosó végén. Minél közelebb értem a végéhez, egyre élesebb lett a kép előttem. Egy kislány és egy kisfiú van a képen, ahogy kalóznak öltöztek. A kislány kardot fogott a kisfiú nyakához, a kisfiú a sajátját pedig a lány szívéhez tartja. Annyira ismerősek. Közelebb mentem, hogy jobban lássam. Rám jött a felismerés. Ezek mi vagyunk Josh-al öt évesen már akkor is rajongtunk az őrültségekért. És buzgott bennünk az erő. Hozzányúltam a képhez, hogy végig simítsam rajta a kezem, de a kép eltűnt és három embert láttam rajta beszélgetni. A három között pedig egy negyediket feküdni. Olyan, mintha aludna. Az egyik a kezébe temette a fejét, a másik pedig a fekvő ember kezét fogja. Valami járműben vanak. Aki az előbb a kezébe temette az acát, most felegyenesedett és felismertem. Ő Josh. Mit keres itt Josh? Várjunk, Josh, vörös haj, fekvő ember. A vörös hajú Castiel, a fekvő ember pedig én vagyok. Elájultam? Miért látom magam?

-Kristen, kicsim. Kész a vacsora.-kopogott be kereszt apu.

-Köszi. Mindjárt megyek.-kiabáltam ki. Gyorsan lezuhanyoztam, felvettem a pizsamám és lementem a konyhába.

-Mi a vacsi?-ültem le az asztalhoz.

-Előbb cukormérés!-tette elém a cuccokat Fred.

-Aranyos vagy, de már megelöztelek.-simogattam meg a fejét.

-Hús leves, borsós rizs és rántott hús.-felelte kereszt anya a gáztüzhely mellől.

-Nyami! Többiek?

-Josh a szobádban, anyádék Josh szobájába, kereszt apád egy pillanat múlva itt lesz, a lányok meg bulizni.

-Megyek és szólok Josh-nak.-mentem fel a lépcsőn. Amint odaértem a szobám ajtajához, reflex szerűen lenyomtam a kilincset és berontottam.

-Nem jössz vacsizni?-léptem mellé.-Hahó! Hallassz te engem?-lóbáltam előtte a kezemet.

-Mi? Szia húgi.-vette le a fejhalgatót a fejéről.

-Kész a vacsi. Nem jössz le?

-De igen. Köszi, hogy szóltál. Pillanat és megyek.

-Oké, de ha nem jössz le két percen bellül, Fred-el jövök érted és nem lesz kegyelem.-mutogattam fenyegetően. Kimentem a helységből és bekopogtam anyuék ideiglenes szobájába.

-Gyere!-kiabált ki Sat.

-Gyertek, kész a vacsora.-dugtam be a fejem.

-Amanda megfürdik és megyünk.-igazította meg a lepedőt az ágyon.

-Oké.

Amint végeztem, visszatértem a konyhába. Lassan összegyült a család, és neki láttunk a vacsorához. Már majdnem mindenki végzett a másodikkal, amikor anya megszólalt.

-Nagyon haragudtok rám gyerekek?

-Nem... egy cseppet sem haragszunk azért, mert ennyi ideig a képünkbe hazudtál!-vágta oda Josh.

-Tényleg?-mosolyodott el.

-Nem! Hogy lehettél ilyen velünk szemben? Először eldobsz minket, mert élni szeretnéd az életedet, gyerekek nélkül, évente kétszer talán eljössz, aztán ennyi. Aztán tizennyolc év után, benyögöd, hogy más az apánk, mint akit mi annak hittünk! Egy igazi példa anya vagy!-csapott rá az asztalra.

-Josh, kérlek nyugodj meg. Mégis csak az anyánk és ő szült minket. Neki köszönhetjük az életünket.-közöltem nyugodt hangon testvéremmel.

-Ez mind igaz, de neki köszönheted a vágás nyomot a nyakadon! Miatta voltál egy évig kómában!!-kiabállt velem is.

-Nem anya miatt! Philip miatt! Utálom, hogy állandóan fel kell hoznod az összes hibámat. Azt csodálom, hogy azért még nem hibáztatsz, hogy megszülettem!-kezdtem el én is kiabálni vele.-Tudod, hogy esik az nekem, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól? Mintha egy idegen lenne a testvérem! Már azt se tudom sokszor, hogy ki vagy...-álltam fel az asztaltól.

-Kristen, én....-lágyult el a hangja.

-Köszönöm a vacsorát. Én végeztem.-mentem fel a szobámba. Bevágtam magam után az ajtót, ledőltem az ágyba, magamhoz öleltem a kedvenc párnám és kitört belőlem a sírás. Nem az a hisztérikus, vagy az elkeseredett fajta, hanem a telsejesen összezavarodott fajta. Pár percig csak sírtam, amikor végre megnyugodtam valamennyire.

-Kristen... ne haragudj rám. Tudod, hogy nem úgy akartam, csak nagyon fáj, hogy hazudott és te még az ő pártjára álltál.

-Menj innen Josh. Nem álltam az ő pártjára, de tényleg nem kéne ennyire durván bánnunk vele...-szipogtam.-Engem is nagyon megviselt, hogy tőled tudtam meg azt, amit tőle kellett volna, de én nem kezdtem el kiabálni emiatt egyikőtökkel sem.

-De te teljesen máshogy kezeled. Te mégis csak lány vagy.-ült le mellém az ágyra.

-Nem kezelem máshogy, de én kibeszéltem a problémáimat olyan embernek, akiben megbízom és tudom, hogy soha nem szúrna hátba.

-És én kinek beszéljem ki?

-Nekem. Vagy Alex-nek. Erre nem gondoltál még?

-Nézd, én nem akarlak elhanyagolni, csak lassan el kell válnunk egymástól és meg kell oldanunk majd egyedül a problémáinkat.

-Josh, még van egy évünk a gimiből, utána pedig megbeszéltük, hogy együtt megyünk egyetemre.-fakadtam ki.

-Én nem megyek egyetemre.

-Mivan??

-Nem vagyok olyan okos, mint te. Csak azért vannak jó jegyeim, mert korepetálasra járok.

-De Josh...

-És ráadásul te zenei egyetemre akarsz menni. Én nem vagyok jó az ilyenben.

-Gonosz vagy...

-Eddig még csak egy szemét, titkolózó, vádaskodó bátyó voltam. Mostmár gonosz is vagyok?-nevetett.

-Egy szemét, titkolózó, vádaskodó, gonosz bátyó, akit így szeretek!-nevettem én is.

-Gyere ide te kis Mozart!-ölelt meg.

-De rég mondtad ezt rám.-szorítottam magamhoz.

-Aludjunk. Holnap nagy nap lesz.-feküdt el.

-Miért?

-Azt majd meglátod.-kacsintott rám.

-Na indulj fürdeni! Büdösen nem fekszel le aludni!-fogtam be az orrom.

-De fürödtem.

-Attól még bűzlesz, mint a görények.-rúgtam le az ágyról.

-Oké.-indult meg a fürdőbe. Én addig rendet raktam Josh után. Egy csatatérnek nézett ki a szobám. Ez így fog menni addig, amíg anyuék el nem mennek. Jobban elfáradtam, mintha lefutottam volna a maratont. Amint végeztem, kidőltem. Nem kellett egy perc sem, hogy elaludjak.

♡Castiel szemszög♡

Miután elköszöntem Kristen-től, siettem haza. [Nem biztos, hogy jó ötlet, hogy kémkedek utána... Lehet, hogy amik azokban a papírokban állnak, tőle kéne inkább megtudnom. Amint megkapom a borítékot elégetem. De... mi van, ha... mivan, ha soha nem mondja el? Inkább elolvasom.] Mire észbe kaptam, már a tömb előtt áltam és vártam Natanielt. Nem is kellett sokáig várnom. 

-Helló. Tessék.-nyújtotta felém a borítékot.

-Kössz.-vettem el tőle.

-Mikor jön suliba?

-Hétfőn. Ma ébredt fel.

-Az jó-mosolygott.-Nos, amint mondtam... Ha elolvastad, azonnal égesd el!

-Értettem főnök.-forgattam a szemeimet.

-Akkor hétfőn találkozunk.-köszönt el tőlem.

-Hétfőn!-köszöntem én is, majd felmentem a lakásba. Ledobtam a cipőmet, levettem Démon-ról a pórázát és bementem a szobámba. Lehuppantam az ágyamba és kibontottam a borítékot. Egy körülbellül két centi vastag papír köteg volt benne. Ha ennyire vastag, akkor jó sok mindent nem mond el nekem. Belekezdtem az olvasásba. Elég nehezen tudtam elolvasni, mert kézzel volt írva. Egy szót talán két percig tartott kiolvasnom a szobám sötétjében. Inkább, majd holnap elolvasom. Letettem az ágyam mellé a lapokat, majd hanyatt feküdtem az ágyon és elaludtam.

*-*

-Leütöm ezeket a rohadt szúnyogokat! Be kell szereznem egy szúnyoghálót...-csapkodtam magamon a szúnyogokat.-Szemtelen dögök.-csuktam be az ablakot. Hamár felkeltem, megnéztem mennyi az idő.-Azt a jó büdös életbe!-ordibáltam és elkezdtem kapkodni a holmijaimat.-Ha nem sietek ki fognak nyírni a srácok.-felkaptam a vállamra a gitártokomat és, mint a szélvész rohantam próbára. Végig rohantam az egész városon akadájok nélkül. Már majdnem az utolsó kereszteződésnél jártam. Körülnéztem, majd mikor a kereszteződéshez értem, megint elkezdtem futni. Amikor kiértem az útra egy száguldó autóval találtam magam szemben, majd egy kiáltást hallottam.

-Castiel! Vigyázz!!-és egy hatalmas lökést éreztem magamon. Egyből felnyaltam az aszfaltot. Szörnyen fájt a fejem. Odanyúltam az ütés helyére a kezemet, majd megnéztem. A kezem csupa vér volt.-Castiel, elment az eszed?

-Mivan?

-Majdnem meghaltál te bolond!-üvöltözött velem Viola. Én csak néztem mint a hülye gyerekek.-Hahó, jól vagy? Figyelsz te rám?-rángatott a két vállamnál fogva.

-Jól vagyok! Leszálnál rólam?-álltam fel. Rossz döntés volt. Csillagokat láttam a szemem előtt.

-Ömlik a fejedből a vér! Hogy lennél már jól??!! Most azonnal eljössz velem az orvoshoz.-higgadt le.

-Nem megyek én sehová! Kössz, hogy ellöktél onnan. Egy hős vagy. Na pá!-köszöntem el tőle, majd tovább mentem, de már nem szaladtam. Amint beértem leültem a székre.

-Na végre! Egy óra késés után csak ideértél!-kezdte Lisander.

-Kussolj és inkább hozz egy raktapaszt!-vetettem oda.

-Mégis hol késlekedtél eddig?

-Elaludtam, plusz még majdnem kilapultam. Annyi szerencsém volt,  hogy Viola ellökött.

-És ezért vagy tiszta vér?-értetlenkedett Victor.

-Hogy lehetsz ennyire barom Victor?? Nem látod, hogy felrepedt a bőre?-kiabált vele Lisander.

-Megyek és szólok anyunak, hogy varrja össze.-rohant el.

-Kristen-nel mi van?-törölgette a vért a fejemről.

-Felébredt. Hétfőn jön suliba.-dünnyögtem.

-Az jó.

-Szervusztok fiúk! Na ki a sérült?-jött le a pincébe Linda néni.

-Én!-tettem fel a kezemet.

-Hát veled meg mi a nyavaja történt, édes jó gyermekem! Lefejeltél egy oszlopot?-szörnyülködött.

-Majdnem kilapított egy autó, de egy lány ellökött onnan és felnyaltam az aszfaltot.-mormogtam.

-Ajjaj... na, lássuk!-kezdte el forgatni jobbra balra a fejem.-Hát... eléggé fájni fog, de nem lesz majd nagy nyoma. Nincs hányingered?-vett elő a táskájából egy ordenálé nagy valamicsodát.

-Az meg mi?-mutattam arra az izére.

-Ez egy varrógép. Ne mozdulj! Egy kicsit fájni fog.-szúrt a homlokomba egy tűt.

-Mi a... Áú!-kiáltottam fel.

-Kész is. Várunk pár percet és össze is lehet varrni. Addig lefertőtlenítem neked.-elővette a "Betadin" nevezetű sebfertőtlenítőt és egy vattapamacsot és elkezdte dörzsölgetni vele a sebet. Ez jobban fájt, mint a szúrás.-Kész. Jöhet a varrás.

Pár öltéssel összevarrta a sebet és bekötötte.

-Kész vagy Castiel. Kb. egy óra és kész az ebéd. Ha szeretnétek gyertek majd fel ebédezni.

-Ok. Kössz anyu! Csá!-tolta ki az ajtón Linda nénit. A nap folyamán csak próbáltunk és viccelődtünk.