19.rész-Meglepetés 3/2

-Kristen Hilda Thomson.
-Gyerünk húgi!-suttogta Josh, miközben felálltam. Kisétáltam a kisebb emelvényhez és ránéztem az igazgatóságra.
-Nos, ének-, zongora-, gitár- és dobszakra jelentkeztél. Kezdjük a zongorával. Ülj oda a hangszer elé és kezd el játszani a kottát, de mielőtt neki látnál, mond el nekünk, hogy melyik zeneszerző írta és melyik műve ez?-mosolygott egy idős hölgy. Én odaültem a zongora elé és ránéztem a kottára.
-Johann Sebastian Bach: C-dúr előjáték No.3
-Akkor halljuk.
Vettem egy mély levegőt, ránéztem Josh-ra. Leütöttem az első hangot, majd ők szépen sorakoztak egymás után. Elmélyültem a műben. Benne volt minden bánatom és örömöm. Valahogy ez tette az egészet csodálatossá. Ha nem érzi át az ember, amit a szerző próbált vele át adni, akkor nem hallják a mű valódi szépségét. Csak ütik a billentyűket. Amikor észbe kaptam, már az utolsó hangot ütöttem le.
-Ez nagyszerű volt! Mivel a gitár- és a dobtudásodról kaptunk egy videót, ezért a hangszerekkel való felvételi meghallgatásod befejeztük. Már csak az ének van hátra. Milyen zenéket szoktál hallgatni?
-Leginkább rockkot, de mindegyiket szívesen hallgatom.
-Ismered Sam Smith-et?
-Persze.-bólogattam.
-Srácok!-csettintett egyet a nő és elindul Sam Smith-től az I'm Not The Only One című dala, én pedig elkezdtem énekelni. Feszengve éreztem magam. Soha nem énekeltem még tíz főnél nagyobb számú közönség előtt. Bevallom egy kicsit lámpa lázas vagyok... kicsit... nagyon. Ránéztem Josh-ra és valamit tátogott: "Nézz a szemembe és ne figyelj másra csak rám."
Engedelmeskedtem neki. Mindig segít, ha bajban vagyok. Nem is értem, hogy hogyan fogom nélkülen kibírni, ha felvesznek és az érettségi után muszáj lesz elválnunk egymástól... nélküle egy senki vagyok. Vajon ő fog boldogulni nélkülem? Mert én nem... nem akarom, hogy mi is olyanok legyünk, mint néhány iker pár, hogy nem élünk külön életet, hanem csak mi vagyunk és szűzen fogunk együtt meghalni. Mi is függünk egymástól, de ha azon áll a sor, külömböző képpen döntünk vagy éppen más a véleményünk.
A zene elhalkult, én pedig befejeztem az éneklést.
-Azt hiszem könnyű lesz döntenünk... nemigaz?-kérdezte a nő a társaitól. A többi csak bólogatott.-Köszönjük! A felvételi ezzel véget ért. Akik hallják, majd a nevüket, fél óra múlva jöjjenek az igazgatói elé...-még fojtatta a nő, de én inkább elmentem leghátra és leültem a testvérem mellé.
-Nagyszerű voltál!-ölelt meg Josh.
-Viccelsz? Borzalmas voltam. Nem is arra koncentráltam amire kellett volna...-hajtottam le a fejem.
-Na gyere ide.-tárta szét a karjait én pedig megöleltem. Önkénytelenül, de megindultak a könnyeim. Az a pár perc nekem hosszú óráknak tűnt. Majd meghallottam a nevemet. A nő elmondta gondolom a monológját és mindenki felállt, majd kiment a teremből.-Menjünk ki a levegőre.-állt fel Josh.
-Oké.-bólogattam, majd lementünk az iskola elé. Josh elővett egy dobozt, majd felém nyújtotta.
-Kérsz?
-Neked sem kéne.-morogtam, miközben leültem az egyik tartó pillér mellé.
-De megnyugtat.-ült le mellém. Hosszú percekig csak bámultunk a semmibe, mikor megszólaltam.
-Ki fogjuk bírni egymás nélkül?-suttogtam.
-Nehezen, de megoldjuk.-suttogta ő is.
-Én nem akarok elválni tőled.
-Én sem, de muszáj lesz. Én leérettségizek és elmegyek dolgozni, te pedig eljössz Franciaországba és egyetemre fogsz járni. Utána pedig éled a saját életed.-sóhajtotta.
-Nem akarom... nem akarom otthagyni a családomat. Nem akarom otthagyni Castielt.
-Meg fogja érteni. És ha fontos vagy neki, akkor veled jön.
-Nem olyan.-gördült le egy könnycsepp az arcomon, majd halk zokogásba kezdtem.
-Sss. Ne sírj.-ölelt meg.-Nyugodj meg. Mennünk kell.
-Oké.-álltam fel és megtöröltem az arcomat. Megekerestük az igazgatóit leültünk az elé kirakott székek közül a nekünk szimpatikus két székre egymás mellett. Az emberek ki-be mentek a szobába, míg végül csak mi maradtunk Josh-al a folyosón.
-Kristen. Te jössz.-jött ki egy fiatal csaj. Felálltam a székről, sóhajtottam egy nagyot, majd bementem.
-Szervusz! Foglalj helyet.-köszöntöt ugyanaz a nő, aki a felvételin is ott volt.
-Jó napot!-ültem le vele szemben.
-Nos Kristen, mesélj egy kicsit magadról.
-A nevem Kristen Hilda Tho... Anderson.
-Ide Thomson van írva.-mutatott egy lapra.
-Az anyakönyvemben úgy vagyok leírva, de tegnap tudtam meg, hogy más az apám, mint akinek a nevét viselem és nevelt.
-Ó... akkor ezt át irom a jelentkezési lapodon.-vett a kezébe egy hiba javítót.-Folytasd nyugodtan.
-Szeretek sportolni és imádok zenélni. Két hét múlva töltöm a tizennyolcat. Madridban születtem 1998. május 20-án. Tizenhárom éves koromban volt egy kisebb műtétem a torkomnál és egy évet kómában voltam. Tizenöt éves koromban kiderült, hogy diabéteszem van. A műtétem miatt tavaly szólalhattam meg először három év után. Jelenleg Londonban lakom a kereszt szüleimnél és a Sweet Amoris gimnáziumba járok. A következő tanévben érettségizek. A múlthéten megint kómába estem a vércukor szintem miatt és tegnap engedtek ki a kórházból. Röviden ennyi az életem.
-Rendben. Mesélj egy kicsit az iskolában elért eredményeidről.
-Általános iskola első osztályától fogva mai napig dicséretes vagyok minden tantárgyból. Rengeteg oklevelem van sportversenyekről és hangversenyekről. Mindegyik hangszeren tudok játszani.
-Ez csodálatos. Igazán figyelemre méltó.-csapta össze a tenyerét a nő.-Ide figyelj Kristen. Tennék neked egy ajánlatot.
-Hallgatom.
-Én érdeklődtem egy kicsit az igazgató nőtöknél rólad. Azt mondta, hogy majdnem minden tantárgyból előrébb jársz tudásilag, mint a többiek. Állítólag felajánlották neked, hogy felsőbb osztályba kerülhetsz, de te visszautasítottad, mert a testvéreddel szeretnél mindenképpen egy osztályba járni.
-Ez igaz.
-Mit szólnál hozzá, ha a következő tanévet már nálunk kezdenéd? Nyáron pedig leérettségizhetnél. Nem kellene egy évet még gimibe járnod. Két hónap alatt meg lenne az érettségi bizonyítványod és szeptemberben már egyetemre járhatnál.
-Nem tudom... azt hittem, hogy még van egy kis időm, amíg felkészülök arra, hogy a hátam mögött hagyom az eddigi életem és egy másik országba menjek.
-Kristen. Ez egy kivételes ajánlat. Soha többet nem lesz ilyen esélyed. Nagyszerű eszed van. És tehetséges is vagy. Nagyon örülnék, ha szeptemberben a diákjaim között látnálak.
-Rendben.-sóhajtottam.
-Szuper!-csillant fel a szeme.-Viszont az érettségi miatt már itt kell töltened a nyarat. Az érettségi vizsgák végével pedig kapsz egy hét szünetet, utána pedig már kezdődik is az egyetemi életed. Gyere. Bemutatlak az érettségire felkészítő tanárodnak.-felálltunk, majd kimentünk az irodából-Maradjon itt fiatal ember. Egy pillanat múlva hozom vissza a húgát.-mondta Josh-nak, majd tovább ment.-Gyere Kristen.-intett, hogy menjek utánna.
Végig mentünk a folyosón, majd fel a lépcsőn, elmentünk megint egy folyosón és a végén megálltunk egy terem előtt. A nő bekopogott, majd behúzott magával.
-Houston kisasszony, meghoztam a tanítványát.-mutatott rám.
-Áh... igazgató nő. Megijesztett.-fogta a mellkasát.-Szervusz!-fogott velem kezet.
-Angela?-kérdeztem meglepve.
-Szóval ismeritek egymást.
-De örülök Kristen!-mosolygott Angela.
-Igen asszonyom. A reptéren volt szerencsénk egymáshoz.-mondtam.
-Nagyszerű. Akkor másfél hónap múlva már nem lesz idegen a tanárod.-mosolygott.-Menjünk. Intézzük el a beiratkozási papírokat.
-Szia Kristen.-köszönt el tőlem Angela.
-Szia Angela-integettem, majd kihúzott az igazgató nő magával. Lementünk a lépcsőn, vissza az igazgatóiba. Leültünk és elém tolt egy köteg papírt.
-Írd alá itt, itt és itt.-mutatta a helyeket. Aláírtam a nevemet, és már Anderson-t írtam a Thomson helyett.-Ez a tiéd.-nyújtott felém egy lapot.-Ezt pedig add oda hétfőn az igazgató nődnek.-adott oda egy borítékot.-Kész vagyunk. Üdvözöllek az egyetemen!-fogtunk kezet, majd oda mentünk az ajtóhoz és kinyitotta.-Másfél hónap múlva találkozunk! Szervusz Kristen.-intett a nő.
-Viszont látásra és köszönöm.-amint ezt kimondtam, már be is csapta az ajtót. Josh felállt és odajött hozzám. Én felkaptam a táskámat a kezembe és beletettem a papírokat. Kimentünk az épületből és magával szembe fordított.
-Na mi volt?
-Másfél hónap... másfél hónapom van Josh!-Tört ki belőlem megint a sírás.-Soha nem fog velem szóba állni. Soha.
-Mivan? Bökd már ki.-rázott meg.
-Nyáron érettségizek, szeptemberben pedig már egyetemista leszek
-Hogy mi?-kerekedtek ki a szemei.-De... dehát ez csodálatos!-ölelt meg.
-Nem az. Ez egy kész rémálom!-zokogtam.-Azt hittem lesz egy évem még, hogy felkészülhessek... nem állok még készem rá.
-Meg kell békékned a helyzettel előbb. Gyere. Megjött a taxi.-fogta meg a kezem.
-Hol vannak a csomagok?-kérdeztem.
-Ahova most megyünk.-nyitotta ki nekem az ajtót. Beszálltam, majd ő is mellém ült.
-Gjffue kalfhdlah?-kérdezte a sofőr. Josh csak egy cetlit adott oda neki. Az úr megnézte, majd visszaadta Josh-nak. Pár perc múlva a jármű megállt. Josh kinyitotta az ajtót, majd kiszállt. Megvárta, amíg én is kiszálok, majd kifizette a taxist.
-Mi ez a ház?-nyitottam be az ajtón.
-Haver! Megjöttünk!-kiabált Josh.
-Konyhában!-kiabált vissza egy ismerős hang.
-És az merre van?-csukta be mögöttem az ajtót.
-Végig jössz a folyosón és bejössz a jobb oldali helyiségbe.
-Oké.-hagyott ott.
-Kössz, hogy megint itt hagysz!-morogtam az orrom alatt. Ledobtam a cipőmet magamról, majd elindultam körbe nézni. Végig sétáltam a folyosón és megláttam egy lépcsőt. Mivel sejtettem, hogy nem egy számomra idegen valakinél vagyunk, ezért úgy gondoltam, hogy nem haragudna meg, ha egy kicsit szét nézek. Felmentem a lépcsőn és körbe néztem. Itt már több volt a szabad terület. Nem csak egy folyosóból és egy konyhából állt. Egy nappali közepén álltam. Bézs színű falak. Világos barna szekrénysor, egy dohányzó asztal, egy fehér kanapé és hozzá illő két fotel, ami a dohányzó asztal köré volt rakva, a kanapéval szemben pedig egy tévé volt felrakva a falra. Átlátszó fehér függönyök lógtak az ablak előtt. Az egyik fal tiszta üveg volt. A falak teli voltak képekkel. Egy tökéletes összhangot alkotott a berendezés. A nappaliból egy folyosó vezetett ki, ami tele volt ajtókkal. "Mosdó" "Fürdő" "Ady szobája" "Angi szobája" "Vendégszoba" "Padlás". Bementem a vendégszobába, és ledőltem az ágyra. El tudtam volna aludni annyira kényelmes volt.
-Szóval itt vagy...-jött be valaki az ajtón. Felültem, hogy lássam az arcát.
-Szia Adam.-ásítottam egyet.
-Nem jössz le kajálni? Nemsokára kész a vacsi és ha szerencséd van, akkor a lakótársamat is megismerheted. Elég kedves lány.
-És mi lesz a vacsi?-álltam fel.
-Sült krumpli és rántott hús.
-Milyen hús?
-Rántott.-értetlenül nézett rám.
-Nem úgy... marha, sertés...stb.-forgattam a szemeimet.
-Jaaa...-csapott a homlokára.-Csirke.
-Melle?
-Melle.-vigyorgott.
-Megyek.-indultam meg lefelé. Lementünk a konyhába, ahol már meg volt terítve négy főre az asztal.
-Na tetszik a ház?-kérdezte Adam, miközben az asztalra tette az ételt.
-Amikor bejöttünk azt hittem, hogy az egész ház ennyire sötét, mint itt. De felmentem az emeletre és kellemesem csalódtam!-nevettem.
-Nem kell semmit sem elsőre megítélni.-nevetett Josh is.
-Igazából az a földszínt.-jött zavarba Adam.
-Azt meg hogy?-néztem tágra nyílt szemekkel.
-Úgy, hogy egy dombba van bele építve. Ahol bejöttetek ott nem látszik, mert az előző tulajdonosok lefalazták a dombot, hogy olyan legyen az eleje, mint egy átlagos háznak. Így mi a föld alatt vagyunk. Ezért van itt ennyire sötét. A nappaliból az udvarra egy terasz vezet ki, ahonnan lehet látni a dombot.
-Azta!-nyögtem ki a csodálkozástól.
-Amikor megvettem én is ezt mondtam.-nevetett ki. Nekiláttunk a vacsorának és közben beszélgettünk. Éppen végeztünk vele, amikor valaki be kiabált.
-Ady, megjöttem!-hallottuk egy lány hangját.
-Szia Angi! A konyhában vagyunk!-kiabálta Adam.
-Miért Ady?-kérdeztük egyszerre Josh-al.
-Az egyik kollegám elnevezett Ady-nek és rajtam maradt.
-Én nem foglak Ady-nak hívni. Marad az Adam.-mosolyogtam