15.rész-A titkokra fény derül 3/2

♡Amanda szemszög♡
-Sat, gyere már! Le fogjuk késni a gépet!-kiáltottam be a házba.
-Mennék én kicsim, csak... ááá!-kiáltott fel és hallottam egy tompa puffanást.
-Jézusom! Jól vagy szívem?-szaladtam oda hozzá.
-Igen, csak megcsúsztam a lépcsőn egy táskában, amit elejtettem.-dörzsölte a fejét-Egyeltalán minek kell ennyi táska?
-Nemsokára itt az ikrek szülijapja és egy egész bőröndöt elfoglal az ajándékuk fejenként.-segítettem föl a földről.
-Így már értem. Remélem nem voltak törékenyek.
-Nyugi, Kristen-nek egy báli ruhan, Joshua-nak pedig egy öltöny és egy új sport cipő.-pusziltam meg.
-Rendben. Én kiviszem a kocsiba a csomagokat, te addig ellenőrizd, hogy mindent kikapcsoltál-e.-ment ki a házból. Gyorsan leellenőriztem mindent, bezártam a bejárati ajtót és beszálltam az autóba. Tíz perc alatt ki is értünk a reptérre. Megvettem a jegyeket Londonba, majd oda mentünk a hármas kapuhoz. Két perc múlva már a repülőn ültünk. Mivel nem egymás mellé kaptuk a jegyeket, ezért felhívtam Magie húgomat, hogy egy nappal hamarabb érkezünk. Nagyon örült neki. Megkérdezte, hogy körülbellül mikorra ér oda a gépünk, mert akkor értünk küldi Bredford-ot. Beszélgettem volna még egy darabig a húgommal, de sajnos rámszóltak, hogy kapcsoljam ki a telefont. Az út elég lassan tel el, de mire leszállt a gépünk, már láttam Bredford autóját a parkolóban. Megkerestük a csomagjainkat, majd elindultunk a kijárat felé. Már majdnem kint voltunk a parkolóban, amikor valaki odakiáltott nekünk.
-Amanda! Itt vagyok!-megfordultam és a sógoromat vettem észre integetni.
-Jajj, bocsánat Bred. Nem vettelek észre téged.
-Semmi baj. A szoba elég rumlis, de Magie próbált benne rendet rakni. Joshua elég nagy kupit szokott csinálni, amit három hét alatt se lehet kitakarítani...-forgatta a szemeit, miközben bepakolta a bőröndöket a csomagtartóba.
-Kiköpött apja!-nevettem el magam miközbe beszálltunk az autóba.
-Mikor akarod nekik elmondani az igazat?-nézett komoly tekintettel rám a visszapillantó tükörben.
-Nem tudom...-hajtottam le a fejemet-De még a születésnapjuk előtt kellene.
-Már nyolcadikos korukba el kellet volna mondanod nekik kicsim.-fordult hátra hozzám Sat.
-De szegénykéim összetörtek volna.
-Mert most szerinted nem törnének össze lelkileg Amanda?
-Nem.-vágtam rá.
-Igazad van. Mert tizennyolc évesen teljesen máshogy fogják fel a dolgokat, mint tizennégy évesen... Ne zavarjon, hogy a lányod kómában van az ilyen eltitkolt dolgok miatt...-emelte fel a hangját Bredford.
-Ne mond meg nekem, hogy mit és mikor mondjak el a gyerekeimnek!-emeltem fel én is a hangomat.
-Azt se tudod, hogy kell bánni a gyerekekkel! Mikor idekerültek hozzánk a gyerekek, úgy viselkedtek, mint a neveletlen buta parasztok! Mert te nem tudtad őket megnevelni!
-Ne te mond meg nekem, hogy hogyan neveljem a saját gyerekeimet Bredford!
-Nem is neveled őket! Mi neveljük mind az ötöt! Mi neveljük őket helyetted! Milyen anya vagy te, mond meg! Amint jött egy lehetőség te az első adandó alkalommal át passzoltad a gyerekeket nekünk! Évente talán, ha kétszer eljössz a gyerekeidhez, aztán csodálkozol, ha Frederick meg se ismer! Hát ilyen a jó anya? Olyan a jó anya, mint te, hogy a húgához passzolja az összes gyereket, csak azért, hogy bulizhasson és szórakozhasson? Ilyen egy jó anya Amanda??
-Minden embernek vannak hibái!-rontottam be a házba, mivel már megérkeztünk.
-A te hibád pedig az, hogy rossz anya vagy Amanda!-jött be utánam az ajtón.
-Héj, héj, héj! Haggyátok már abba gyerekek!-szólt közbe Magie-Mégis mi a fene ütött belétek?
-Hagyd őket. A reptér óta ez megy.-hozta be a csomagokat Sat.
-Az kedves húgocskám, hogy a férjecskéd elkezdett faggatózni, hogy mikor mondom el a gyerekeknek, hogy nem Philip az apjuk.-mondtam
-És ebből jukadtatok ki erre a nagy kiabálásra?!-hitetlenkedett a húgom.
-Amint látod, igen.-ült le a kanapéra Sat.
-Amanda Brookman! Legalább neked lenne annyi eszed, hogy nem állsz le Bred-el vitázni!-fogta a fejét Magie.
-Én abba hagyom a vitát. Elmentem Joshua-hoz.
-De ő még suliban van.
-Tudom.-mosolyogtam-Azért megyek, hogy meglepjem egy kicsit. Na sziasztok.
Elköszöntem a többiektől, makd elindultam gyalog Joshua gimijébe. Tavaszhoz képest elég hideg van Londonban. Jó, mondjuk én a madridi időjáráshoz vagyok hozzászokva. Mivel kiskoromban itt laktam, ezért úgy ismerem Londont, mint a tenyeremet. Ha bekötik a szememet egy sállal, porszemre pontosan elvezetem az embert bárhová Londonban. Elég gyorsan odaértem a gimi elé. Mielőtt elindultam, megnéztem, hogy milyen órája lesz, mire ideérek. Megálltam a csarnok bejárata előtt, vettem egy mély lélegzetet és benyitottam. Még nem szoktam meg a bent lévő sötétséget, de azt észrevettem, ahogy Joshua kiabálva rohan felém, ezért megálltam és kitártam a karomat.
-Oh, Joshua! Annyira hiányoztál kis fiam-öleltem meg mikor odaért hozzám.
-Úgy volt, hogy csak holnap jöttök.
-Igen, de annyira hiányoztál, hogy nem bírtam addig várni.-pusziltam meg az arcát.-Milyen nagy lettél!-nézetem fel rá, mivel egy fejjel magasabb nálam. -Én tizennyolc éves kis fiam!-mosolyogtam tovább, majd előbukkant egy könnycsepp a szememben.-Büszke vagyok rád!
-Miért?-értetlenkedett.
-Azért, mert erősnek tetteted magad, hogy mások ne lássák mennyire összetörtél bellülről és, hogy mennyire szarul vagy.
-Csak suliban. Otthon ugyanolyan vagyok mint a többiek. Komoly, kedvtelen, és hiányérzetes. Minden nap bent vagyok nála éjfélig. Mert utána hazaküldenek vagy az ápolók vagy nénje.
-Minden rendben lesz!-öleltem át szorosan.-Csak bízz benne.-simogattam meg a kézfejét.
-Khm! Elnézést asszonyom, de éppen egy órát zavart meg!-közölte hűvösen a tényt velem az egyik tanár.
-Elnézést! Maga annyira ismerős... hmm... Boris Anderson! Istenem de rég láttalak!
-Amanda?!
-Ti... ismeritek egymást?-hitetlenkedett Joshua.
-Osztálytársak voltunk egy időben.-válaszolt Boris.
-Azok a régi szép idők...!-ábrándoztam.-El is felejtettem. Boris, bemutatom a legidősebb fiamat, Joshua-t.
-A fiam? Kristen pedig a lányom?
-Igen.-mosolyogtam.
-Hogyan?? Ő az apánk??-akadt ki Joshua.-Komolyan ő az apám? Anya, ez ugye csak vicc!
-Ez az igazság kis fiam. Boris a vérszerinti apátok!
-Tizennyolc évig hazugságban éltem? Tizennyolc évig azt hittem, hogy Philip az apám, erre benyögitek tizennyolc év után, hogy Boris Anderson az apám???-kiabált velem.-Mért nem a halálos ágyamon mondjátok el az igazat? Vagy éppen azt akarod tenni Kristen-nel? Délután bemész és a kómában fekvő lányodnak beszámolsz arról, hogy az "apánk" nem is az apánk?! Szégyelld magad Amanda Brookman!-üvöltötte bele a szemembe, majd fújtatva elment az öltözőbe,átöltözött és egy megvető pillantás kíséretében elhagyta a termet. Én még beszélgettem egy ideig Boris-al, mert tudtam, hogy fölösleges Joshua után mennem. Érthető a viselkedése. Meg kell békélnie a gondolattal, hogy Anderson vér folyik az ereiben. Elmeséltem Boris-nak mindent amiről lemaradt. A gyerekek első szavaitól, az első csókjukig. Szegény majdnem elsírta magát, amikor eljutott a tudatáig, hogy tizennyolc évnyi apaságról maradt le egy rosz döntés miatt.
-Amanda... nagyon sajnálom, amit akkor mondtam neked, de fiatal voltam és csak a karieremre tudtam gondolni. Ne haragudj rám, hogy ott hagytalak egyedül...-szorította meg a kezeimet.
-Semmi baj Boris! Mind a ketten fiatalok voltunk. Persze nem esett jól, hogy ott hagytál terhesen, de úgy gondoltam, hogy a gyerekeim nem nőhetnek föl apa nélkül, ezért anyámékra hallgattam és igent mondtam Philip-nek, mikor megkérte a kezemet.
-És ebből lett a baj Amanda. Nem lett volna szabad anyádékra hallgatnod!
-Nem hallgattam volna rájuk, ha nem hagysz ott.
-Te is elvállaltad volna a helyemben.-emelte fel Boris a hangját.
-Ha tudom, hogy gyerekem lesz, nem vállalom el az olyan állást, amelyik két kontinensel arrébb van a családomtól!-viszonoztam én is a hangnemet.
-Amanda, kérlek ne kiabálj velem.-szorította meg a felkaromat.
-Te kezdted Boris! És engedj el, mert ez fáj!-néztem könnyes szemekkel rá.
-Ne... ne haragudj... ké... kérlek bocsáss meg nekem...-engedett el és lépett hátra tőlem három lépést.
-Szia Boris.-fordítottam neki hátat.
-Amanda!-kiabált utánnam.-kérlek...
-Viszlát!-néztem vissza rá. Kimentem a teremből és az igazgatói irodába vezetett az utam. Amint az ajtó elé értem bekopogtam az üvegen.
-Szabad!-kiabált ki az igazgató nő. Bementem és leültem az egyik székre.
-Áh, Mrs. Brookman. Milyen kellemes meglepetés. Mi szél hozta önt?
-Joshua Samuel Thomson hiányzását szeretném mára igazolni.
-Egész napra vagy...?
-A negyedik órától kezdve.
-Indok?
-Családik problémák.
-Rendben. Kérem itt írja alá és már végeztünk is.
-Parancsoljon.-adtam vissza a papírt az igazgató asszonynak.
-Köszönöm.
-Én is köszönöm. Viszont látásra asszonyom.
-Viszlát!-köszönt el tőlem. Kimentem a gimiből, majd elindultam Kristenhez a kórházba.
♡Amber szemszög♡
-Minek kellet ide jönnünk Amber?-kérdezte Dake.
-Mert hallottam, hogy Deborah valamit tervez Kristen ellen.
-Már én is kezdek gyanakodni. Tesi után nagyon el gondolkodott, utána pedig ördögien felkacagott. Valami durva lesz. De honnan hallottad?
-Mert szövetkezni akart velem ellene. Csak sajnos ő nem hallotta, hogy át áltam a ti oldalatokra.
-Hát ez bukta Debyke.-kacagott Ty.
-Srácok! Meg kell akadályoznunk!
-Ha addig élünk is!-ugrott fel mindenki székéből.
-Egy kicsit kevesebb lelkesedéssel gyerekek.-csitítottam őket.-Hol van Josh??-fordultam Rosa felé.
-Vagy százszor hívtam már, de nem veszi fel. Biztos lenémította, hogy bokszolás közben ne zavarja senki.
-Bokszolni? Mégis hol?
-A Richwood konditermében.
-De... oda csak az oda járó diákok mehetnek.
-A Sweet Amoris előtt oda járt.-magyarázta Rosa.
-Így már értem.-bólogattam.-Mennyi az idő gyerekek?-néztem a kávézó fali órájára.-Fél négy? Bocsi, de nekem mennem kell, mert elkések. Majd hétfőn suli előtt megbeszéljük a dolgokat. Jó így mindenkinek?-kérdeztem, miközben felálltam az asztaltól.
-Persze, csak Kristen-nek ne essen semmi baja!-mondta Castiel.
-Rendben. Akkor hétfőn negyed hétre mindenki legyen a gimi előtt. Sziasztok.-köszöntem el.
-Oké. Szia!-köszöntek el tölem szinte kórusban.
♡Joshua szemszög♡
Haza kellett mennem az edzős cuccaimért. Farmerban nem kondizhatok. A házunk elé érve elkezdtem a kulcsaim után kutatni. Nagy nehezen megtaláltam a táskám legalján. Már majdnem belement a kulcs a zárba, amikor beszorult. Se ki, se be nem tudtam tenni azt a kulcsot.
-Hogy ennek a k*rva zárnak is pont most kellett bekrepálnia!-rángattam kifelé a kulcsot, amikor lenyomódott a kilincs a kezem alatt és kinyitódott au ajtó. Beléptem a házba kivettem bellülről a kulcsot, majd kívülről is kihúztam a sajátomat, visszatettem bellülre a másik kulcsot és becsuktam magam után az ajtót.
-Csövi!-intettem mindenkinek, majd felszaladtam a szobámba. Gyorsan összeszedtem a cuccokat, beletettem a sport táskámba, majd lerohantam a lépcsőn és elmentem felvenni a cipőmet. Már pont ki akartam lépni a házból, amikor Bred bácsi vissza hívott. Megfordultam és bementem a nappaliba.
-Mondjad.-vetettem oda félválról.
-Mért vagy ilyen korán itthon?
-Mert nem volt kedvem tovább bent maradni.
-És anyádat hol hagytad?-kérdezte Sat.
-Az apámmal trécselni!-forgattam a szemeimet. Már éreztem, hogy ha most nem megyek ki a házból, ebből nagyon durva csetepaté lesz. Mivel nem akartam ma már veszekedni, ezért sarkonfordultam és elindultam az ajtó elé.
-Philip-el?-sikított Magie néni.
-Ő nem az apám! Soha nem is volt az!-ment fel bennem a pumpa.
-Szóval elmondta.-suttogott Bred bácsi.
-Ti erről végig tudtatok?-akadtam ki.
-Igen tudtunk.
-Ezt nem hiszem el! Komolyan a tesitanárom az apám??
-Igen.
-Szép kis család, mondhatom... mindenki tudta, hogy Boris az apánk, csak én és Kristen nem! Miért nem mondtátok el hamarabb??
-Mert anyád akarta elmondani Joshua!
-Mielőtt mélyebbre süllyedne ez a beszélgetés én léptem! Csá!-mentem ki a házból. Ahhoz képest, hogy a város legvégén volt a terem, elég hamar odaértem gyalog. Már remegett a kezem a dühtől. Nagy nehezen sikerült a diákigazolványomat lehúznom az ajtónál, szinte kitépve az ajtót mentem el átöltözni. Miután ezzel végeztem, magamhoz vettem egy boksz kesztyűt és oda mentem az egyik bokszzsákhoz, hogy levezessem a feszültséget. Először gyengéket ütöttem és szidtam az anyámat, majd egyre erősebbeket és erősebbeket ütöttem.
-Héj, héj, héj, Joshi! Mit ártott neked az a bokszzsák?-húzott hátrébb Luke.
-Engedj el haver, vagy neked húzok be!-fújtattam.
-Nyugodj már le egy kicsit!!-jött oda Sky.
-Nem tudok, azért jöttem ide, hogy lenyugodjak... de ez se segít! Engedj már el Luke!-téptem ki magamat a kezei közül, majd visszamentem püfölni a zsákot.
-Lucie?-jött oda Alex.
-Anyám! Hogy rohadjon meg, mind a kettő.-lihegtem, miközben már a kezem is fájt az ütések erősségétől.-Tizennyolc éven keresztül képes volt elhitetni velünk azt, hogy Philip az apánk, és ma bejön a gimibe és benyögi, hogy Boris Anderson az apánk!!!-üvöltöztem.
-Az az izomagyú tesi tanár?-jött oda hozzánk az összes fiú, aki bent volt a teremben.
-Boris meghúzta anyádat?-csodálkozott Kamaron.
-Nem b*zdmeg! Smároltak és abból lettünk Kristen-nel....-kaptam a fejemhez.-Be kell mennek Kristen-hez.. basszus! Annyira felhúzott ez az egész, hogy elfelejtettem a húgomhoz bemenni...-rohantam az öltöző felé.
-Mi is mehetünk veled?-kiáltottak utánam.
-Minek? Szerintem inkább kerüljétek az intenzív osztályt!
-Azért, mert irtóra dögös a húgod, ráadásul imád sportolni. Mért van az intenzíven?-kérdezte Sky.
-Mondj valami újat haver. Mert kómában van. Na léptem. Még találkozunk! Császtok!-intettem nekik és már rohantam is a kórházba. Huhh! Hogy bír Kristen ilyen sebességben futni? Mire odaértem a kórterme elé lógott a belem konkrétan. Olyan sebességben futottam, ahogy Kristen szokott kocogni. Na igen, én vagyok az idősebb, de ő a gyorsabb... az ikrek adottságai teljesen mások. Benyitottam a szobába és anyát láttam az ágy mellett ülni.
-Kisfiam, beszéljük meg.-szólt hozzám, miközben én leültem az ágy másik oldalához.
-Nem most! Nem fogok a húgom hallatára veszekedni veled!-zártam le a témát.
Úgy egy órája voltam ott, amikor nyitódott az ajtó.
-Oh... jó napot! Castiel Galaparos.-nyújtott Castiel kezet anyámnak, hoz bemutatkozzon.
-Szervusz! Amanda Brookman.-fogott vele kezet anyu.
-Mizu Josh?-dogtunk kezet.
-Semmi. Veled?
-Hát... van valami amiről tudnod kell...-tördelte a kezeit.
-Gyerekek én lemegyek a büfébe. Kértek valamit?-állt fel anyu.
-Nem. Csá!-vágtam oda hűvösen.
-Castiel?-fordult Cass felé.
-Nem, köszönöm.
-Majd jövök. Sziasztok.-lépett ki az ajtón.