16.rész-A titkokra fény derül 3/3

-Mért vagy ilyen durva az anyáddal?

-Mert megérdemli! Téma lezárva. Mit akartál mondani?-ültem le vele szembe.

-Deborah valamit tervez a húgod ellen.

-Megölöm azt a kis libát, ha valami kárt tesz Kristen-ben.
-Már egy lépéssel előtted járunk!-nevetett Castiel.
-Jártok? Kivel?
-Hát... Amber összehívta a kis csapatot még régebbről, akik utálják Deborah-t. Amber, Nataniel, Rosa, Sam, Ty, Lisander, Dake, Viola, Iris, Rosa és én. Na meg persze te.
-És azt tudjuk, hogy mit tervez?
-Még nem, de hétfőn reggel negyed hétre a gimi előtt kell mindenkinek lennie, hogy megbeszéljük, ki mit fog csinálni.
-Értem.-pár percig néma csöndben voltunk, amikor mocorgást hallottunk.
-Josh, nézd!-böködte a vállamat Cass.
-Mit?
-Kristen... forgolódik!

Gyorsan felálltam a székemből és oda siettem az ágyához.

(Bocsi, de a haját nem tudom át színezni, de képzeljétek azt, hogy vörös.)

-Ne... ez nem lehet igaz! Nem. Csak álmodom...-motyogta Kristen.-Anya... nem... Josh!!!!!-kiáltotta el magát és felült az ágyon.

-Kristen! Húgocskám!-öleltem meg, ő meg sírva fakadt.
-Josh, mond, hogy nem igaz! Mond, hogy csak álmodtam, hogy egy hülye álom volt csak.
-Mit álmodtál?
-Azt, hogy apa nem is az apánk... hanem... hanem... Mr.Anderson. Josh, mond, hogy ez nem igaz!-őlelt egyre szorosabban.
-Bárcsak mondhatnám.-öleltem én is egyre szorosabban és a fejét simogattam.
-Nem... ezt én nem hiszem el! Hol van anyu?
-Lement a büfébe. Nemsokára visszajön.-mondta Castiel.
-Cass! El se hiszed, mennyire jó, hogy hallhatom a hangodat!-kezdett még jobban sírni, elengedett és Castielt várta, hogy megölelje.
-Én elmegyek szólok Linda-nak.
-Mért hívod így?
-Mert, ha Philip nem az apánk, akkor Linda nem a nagynénjék, Victor és Shusan, pedig nem az unoka testvéreink. Majd mindjárt itt vagyok.
♡Castiel szemszög♡
-Mert, ha Philip nem az apánk, akkor Linda nem a nagynénjék, Victor és Shusan, pedig nem az unoka testvéreink. Majd mindjárt itt vagyok.-mondta Josh.
-Castiel, annyira örülök neked!-szorítatta meg Kristen a derekamat.
-Soha többet ne csinálj ilyeneket! Nagyon aggódtunk érted. Főleg én és Josh.
-Remélem nem lesz több ilyen...
-Te azt a csókot komolyan gondoltad Kristen, vagy csak a rosszul lét miatt csináltad?
-Komolyan mondtam, amit mondtam Cass.-nézett mélyen a szemembe.-Nyugodj már meg kérlek, élek. Nincs semmi bajom!-fogta meg a két vállam.
-Majd akkor mond, hogy nincs semmi bajod, ha az orvos is azt mondja.
-Ne aggódj. Jól vagyok.-amint ezt kimondta, nyílt az ajtó.
-Jajj Kristen! De jó, hogy felébredtél!-ugrott a nyakába Linda néni.-Fiúk, kimennétek amíg megvizsgálom?

-Persze.-mondtuk mind a ketten, majd kimentünk a helységből.

Már negyed órája kint ültünk, amikor megjelent Amanda néni.

-Hát ti? Mért vagytok itt kint?-lepődött meg.

-Linda bent van nála és megkért, hogy jöjjünk ki.

-De hát mért van bent?

-Mert felébredt.-amint ezt kimondta Josh, az ajtó nyitódott és Kristen jött ki a szobából felöltözve és a holmijaival a kezében.

-Haza mehet.-fogta meg a lány vállát Linda néni.

-Kristen! Drága kislányom!-ölelte meg Amanda néni.

-Ne nyúlj hozzám!-taszította el magától az anyját.

-Mégis...

-Anyukám azt mondta, hogy hazugokkal ne áljak szóba.-közölte egy könnycsepp kíséretében, majd felénk fordult.

-Add! Majd viszem.-vettem el tőle a táskát.-Gyönyörűbb vagy így, mint kómában.-adtam puszit a homlokára.

-Köszi.-pirult el.

-Menjünk. Nemsokára itt a taxi.-mondta Josh, miközben Kristen felé nyújtotta a kezét.

-Oké.-fogta meg az ikre kezét és úgy mentünk ki a kórház elé. Amint kiértünk, Kristen vett egy mély lélegzetet.

-Áhhh... friss levegő. Ezerszer jobb, mint a kórház fertőtlenítő szaga. -Josh. Ha haza értünk szeretnék elmenni sétálni.

-Veled megyek akkor én is. Egyedül nem mész sehová.

-Mi?? Mégis miért?

-Mert veszélyben vagy addig amíg nincs valaki melletted.-gyújtott meg egy szál cigit, amit időközben elővett.

-Castiel, segíts már.-fordult hátra.

-Sajnos neki kell igazat adnom-csóváltam a fejem.

-De mégis miért? Mit nem akartok elmondani nekem? Egyeltalán meddig voltam eszméletlen, hogy ennyire titkolóztok?

-Egy hétig, de erről jobb, ha nem tudsz húgi.

-Ez nem igazság!-vágta be a durcást.

-Na jó, elég a hisztiből. Itt a taxi.-emeltem fel.

-Cass. Engedj el... nem megyek sehova sem, amíg el nem mondjátok, hogy mégis mi van.

-Pedig el akartalak vinni a Burger King-be.

-Nem érdekel.

-Na, elég hercegnő!-kapta fel Josh, mint egy zsákot és berakta a taxiba.-Nem fogok veled ezen vitatkozni.

-Nem is kell! Csak mond el, hogy miért!-motyogta a pulcsijába.

-Majd idővel elmondom.-ült be a járműbe ő is.

-Beférek még hátra?-kérdeztem az ablakon keresztül.

-Szeretsz középen kuporogni?-szólt vissza Josh.

-Akkor megyek előre.-majd én is beültem a sofőr mellé.

-Merre lesz az út?-nézett rám a sofőr.

-Park utca 58.

-Rendben.-indult el. Az úton mindenki hallgatott. Kristen duzzogott, Josh nyugtatgatta magát, mielőtt felpofozta volna a húgát. Én meg jobbnak tartottam azt, ha inkább csendben maradok. Miután kiszálltunk a taxiból megkérdeztem Kristent, hogy nem-e jönne el velem megsétáltatni Démont.

-Persze. Miért ne? Imádom a kiskutyákat.-mosolygott miközben levette a cipőjét. Ezen muszály volt nevetnem.-Mi annyira vicces? Kilyukadt a pólóm?-vette le magáról az említett ruha darabot, hogy ellenőrizze.

-Semmin! De igyekezz, mert egész nap bent punnyadt a lakásban!-próbáltam visszafolytani a nevetést.

-Oké. Gyorsan átöltözök és már mehetünk is.-ment fel a szobájába. Pár percel késő4bb már ebben az összeállításban állt elém:

-Kristen...-néztem végig rajta. Hoppá! Mit találtam, ez egy tetoválás! Soha nem néztem volna ki belőle. Végig simítottam az ujjaimat a tetováláson, hogy megnézzem igazi-e.-Ez... igazi.

-Na nem mondod zsenikém!-nevetett.

-Mi ez a gönc húgi?-lökte meg őt Zafír.

-Mindjárt itt a nyár és elővettem a laza cuccaimat! Már fáj mindenem a szűk rongyaidtól.

-Azok nem rongyok, hanem Tom Taylor-os eredeti ruhák! Inkább hordanád azokat! Legalább nem nézél ki annak ami vagy!

-Miért mi vagyok? Na mond csak! Hallgatlak!

-Úgy nézel ki a gönceidben, mint egy k*rva!

-Rockker vagyok te idióta! Rockker! És amúgy se kell sokáig nézned, hogy hogyan öltözködöm! Amint lessz rá lehetőségem már el is húzom a csíkot Angliából!

-Jobb is! Nem kell szégyent hoznod a csáládomra azzal, hogy Anderson vagy!

-Te ezt honnan tudtad?-kezdett el kiabálni.

-Már akkor tudtam, amikor először bevittek a kórházba! Nem az a vércsoportod, mint nekem vagy Sandra-nak vagy apának! És nem is olyan, mint Amanda-nak!

-Menjünk Cass!-tolt ki az ajtón.

-Oké, de nem hozod a cuccaid?

-Nálam van csak menjünk már.-indult el a park felé.

-Öhm... Kristen.

-Mivan?

-Én arra lakom.-mutattam a boltok irányába.

-Hupsz!-nevetett, majd mellém sétált és tovább mentünk. Nem lakok olyan messze Kristen-éktől, de most nagyon lassan mentünk. Nem siettünk sehová. Tíz perce nem szóltunk egymáshoz, így éreztem, hogy meg kell törnöm a csendet.

-Mióta van tetkód?

-Már nem tudom... régen külföldön voltam táborban és a srácokkal nagyon összemelegedtünk, és amikor véget ért a tábor könyörögtem anyunak, hogy had maradjak még pár napot. Nagynehezen beleegyezett. Egy fiúnál töltöttem azt a pár napot, az egyik este unatkoztunk, mert nem volt semmi érdekes a tévében és elmentünk sétálni a városba. Elmentünk egy tetováló szalon mellett és jött egy hang ami azt mondta, hogy csináltassunk tetoválást. Én egy angyal szárnyat, ő pedig egy sárkányt csináltatott magának. Aztán, amikor otthon ezt anyám meglátta rajtam, majdnem egészben lenyelt.-nevetett lágy, csilinelő hangjával.

-Az durva. És mindig ilyen ruhákat hordasz?

-Lényegében igen, de ha megyünk valahová, például nyaralni vagy bulizni, akkor normálisan öltözködök. Miért? Szerinted is k*rvának nézek ki ezekben a ruhákban?

-Nem. Egyeltalán nem! Sőt, szerintem még jobban is nézel ki így mint ahogy télen öltözködtél.-pirultam el.

-Jajj, Cass. Olyan cuki vagy amikor zavarban vagy!-ölelt meg. Annyira szerettem volna, hogy az a pillanat soha ne érjen véget, de ez is.csak egy álom volt.-Uh... lehet, hogy ezt mégsem kellett volna.-kuncogott.

-Miért?

-Mert nem tudom, hogy hol van az arcod.-burított le egy üveg vízzel, amit időközben vett.

-Ááhh! Ez rohadt hideg!-töröltem le a vizet az arcomról egy zsepivel.

-Inkább köszönd meg küklopsz!-nevetett.

-Ne hívj így!-mutogattam fenyegetően rá.

-Öhm... én, azt hiszem most... inkább elfutok.-szaldt el. Amint magamhoz tértem utána iramodtam. A ház tömbünk elött sikerült nyakon csípnem őt.

-Megvagy!-lihegtem, és magamhoz szorítottam.

-És mit akar velem csinálni a tanító bácsi, kérem?-kezdett el kisiskolásként beszélni.

-Ezt.-kezeimmel megfogtam az arcát, közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam.

(Igaz nem abba a ruhába van a lány, de mint már mondtam béna vagyok a képszerkesztésekhez...)

 Legyen ő olyan, amilyen szeretne, de én akkor is szeretni fogom. Nagy meglepetésemre nem taszított el magától, hanem engedte, hogy folytassam. A karjait a derekam köré fonta és magához szorított. Nagyon vártam már azt a napot, amikor ez megtörténik és el is jöt az ideje. Kimondhatatlanul boldog voltam.

-Bezzeg a mi időnkben ezt még büntették!-szólalt meg egy hölgy a közelben. Mi egyből befejeztük amit csináltunk.

-Hagyd már őket drágám! Ők is csak szerelmesek és azóta már változott a világ.

Ránéztem Kristen-re és láttam, hogy sikerült zavarba hoznom szegényt. Csak állt egyhelyben és a szoknyáján lévő láncot babrálta rák vörös fejjel. Annyira édes.

Felkaptam a karjaimba és bevittem a lépcsőházba.

♡Kristen szemszög♡

Basszusz! Teljesen leblokkoltam. Nem bírok muzdulni se. Csak álltam egyhelyben és ezt a hülye láncot babráltam, minthogy hozzá szóljak. Már égetett a tekintete, de én nem mozdultam. Aztán felkapott a karjaiba és a lépcsőházba vitt.

-Jól vagy?-emelte fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek.

-I...igen. Persze. Megyünk?-próbáltam terlni a témát.

-Ahogy óhajtod.-ment oda a lépcsőhöz.-Na mi van? Gyökeret eresztett a lábad?

-Öhm... valami olyasmi.

-Úgy örülök, hogy elromlott a lift, fel kell cipejelek téged a hatodikra.

-A hányadikra???-csuklott meg a hangom.

-A hatodikra. Süket lettél? Na gyere.-kapott fel. Még sokkos állapotban voltam ezért nem tudtam ellenkezni. A negyedik emeletnél Castiel már botladozott velem...

-Gyerünk Galaparos! Már csak két emelet!-bíztatta magát.-Nézd Kristen!-vitt oda az ablakhoz. Kinéztem és láttam a madarakat, de utána reflex szerűen lenéztem az utcára.

"Úristen! Castiel segíts! Szédülök... le fogok esni! Castiel!"

-Kristen. Kristen! Ez fáj!-kiáltott fel Castiel.-Engedj el.

-A-a-fúrtam a fejemet a mellkasába.

-Mi bajod van?

Én válaszul csak jobban szorítottam a nyakát becsukott szemekkel.

-Akkor megyünk tovább.

A lépcső elejénél járt amikor az egyik kezemmel megragadtam a korlátot és nem engedtem el.

-Kristen. Mi bajod van?

-Én innen nem megyek egy lépést se!-öleltem át a lépcső korlátot.

-Tériszonyos vagy?

-Ühüm.

-Na ne hülyéskedj már!-kezdte el lefejteni az ujjaimat a korlátról.

-Castiel. Ne, kérlek! Szédülök, hányingerem van. Fáj a fejem.-kezdtem el szipogni.

-Te nem viccelsz...

-Nem hát! Vigyél le innen!!

-Gyere, először nyugodj meg.-nyujtotta felém a kezét. Az egyik kezemmel megfogtam a kezét és felhúzott a földről.

-Már csak két emelet. Tudom, hogy bátoe r vagy. Gyere fel velem. Hidd el, nem fogod megbánni.-mosolygott rám.

-Biztos?-néztem rá félénken.

-Esküszöm az életemre!-nevetett.

-Rendben.-mentem bele a dologba.

-Fogjam kicsi kezed?-szemtelenkedett.

-Nem kell.

-Oké.-mondta, majd elindult felfele. Én is így tettem. A lépcső fordulóig minden simán ment. Aztán megszédültem.-El ne ess!-kapott utánnam.

-Oh... inkább visszafordulok.-fordítottam neki hátat.

-Ne most add fel vöri.-fogta meg a kezem.

-Akkor menj fel egyedül és hozd le a kutyust én addig meg itt várlak téged.-erősködtem.

-Nem túl jó gondolat. Ez a tömb tele van drogdílerrel és maffiózóval.

-És te komolyan itt laksz? Nem féltek?

-Apámé az egész tömb. Ő a góré. A főnök családját pedig nem szabad megtámadni.-nevetett.

-Bátor vagy!-forgattam a szemeimet.

-Jó. Itt maradj és ne állj szóba senkivel! Értve vagyok?-fogta meg a két vállam.

-Igen csak mennyél már, mert nagyon szédülök.

-Oké.-szaladt fel. Ha igaz amit mondott, akkor nagy veszélyben vagyok itt egyedül. Remélem nem találkozok senkivel. Jajj ne! Elszóltam magam... hangokat hallok a lenti léncsők felől és ha jól hallom felém tart. Mit csináljak? Cass azt mondta, hogy maradjak itt és ne álljak szóba senkivel.

-Igen apám, értettem elsőre is! Nyolckor a sikátorban.... De kiket küldesz segítségnek?... A gorillákat? Nemár!... Mikor választhatom én ki az embereket?... De... De ez így nem fair!... Értettem apám... Viszlát!-fordult arra az emeletre, ahol én vártam Castiel-re. *Jézusom! Most fogok meghalni. Ha nem lesz itt Castiel fél percen bellül, én tuti meghalok. Már csak pár lépésre van tőlem.* Éreztem a lehelletét a hátamnál és bumm! Nekem jött.

-Öhm... bocs!-húzott fel a földről.-Eltévedtél kislány?-jött közelebb hozzám.

-Castiel, gyere már kérlek.-suttogtam lehajtott fejjel.

-Mit mondtál?-emelte fel a fejemet. Nagyon meglepődtem, amikor felismertem, hogy ki az.

-Bruce?

-Kristen? Te meg mit keresel itt? Egy szintel feljebb lakunk.-mutatott felfelé.

-Tudom, csak tériszonyos vagyok és ennél tovább már nem merek menni, de mindjárt jön Castiel.

-Értem. Itt legyek amíg nem jön? Amint észrevettem eléggé berezelltél.-nevetett.

-Nem is igaz!-nyújtottam ki rá a nyelvem.

-Akkor megyek, szia!-indult el felfelé.

-Várj!-szóltam utánna.

-Igen?-fordult vissza.

-Ne hagyj itt... kérlek.-szaladtam fel utánna.

-Akkor gyere!-nevetett. Már az ajtajuk előtt álltunk, amikor nyitódott az ajtó.

-Öhm... Kristen! Te meg mit keresel itt fent?-vont kérdőre Castiel.

-Rám ilyesztett. Ott akart hagyni, és utána jöttem. Hol a kutyus?-kérdeztem vissza.

-Ha elállsz az útból, meglátod hol van.-mutatott a háta mögé. Én csak engedelmesen arrébb mentem az ajtóból. Castiel kilépett, Bruce pedig bement.-Menjünk.-tolt maga előtt.

-Oké, csak ne tolj!-indultam meg lefelé. Valahogy lefelé könnyebb, mint felfele. Leértünk a földszintre és kimentünk az utcára.

-Merre menjünk?-fordított magával szembe és belenyomott valamit a tenyerembe. Én lepillantottam és egy labda volt a kezemben.

-Ez meg mi?-néztem rá furcsán.

-Démon! Nézd mi van Kristen-nél.-mutogatott rám és előjött a háta mögül egy böhöm nagy kutya és rámugrott.

-Ááá!!! Castiel! Szedd le rólam.-sikítottam.

-Most miért? Olyan cukik vagytok! Had fényképezzelek le vele.-nézett rám kutyus szekekkel.

-Csak akkor, ha most azonnal leszeded rólam!-toltam el a kutya képét az arcomtól.

-Oké. Démon, lábhoz!-füttyentett. A kutya engedelmesen odaszaladt a gazdájához, leült a lába elé és lihege csóválta a farkát. A gazdája pedig felhúzott a földről.

-Köszi.-poroltam le magam.

-Add a labdát.-nyújtotta felém a kezét.

-Tessék!-adtam oda neki.

-Mit szólsz, ha kimennénk a partra?

-Ilyenkor?

-Nem... majd három év múlva! Persze, hogy most.-ragadta meg a karomat és magával húzott.-Gyere Démon!-szólt oda a kutyának.

-Muszály mindig húznod magad után, mint egy ebet?-rángattam ki a kezemet a szorításából.

-Bocsi.-dörzsölte a tarkóját.

-Na mindegy.-indultam meg mellette.

-Mit csináltatok Bruc-al?

-Megijesztett utána, pedig ott akart hagyni és inkább felmentem vele.

-Akkor ezért röhögott ott melletted...-mosolygott.

-Kössz a megértést!-böktem vállba.

-Nem tehetek róla, hogy betoji vagy.-tette fel a kezét védekezően.

-Nehogy már neked áljon feljebb Rais!-fontam keresztbe a karjaimat.-Nem rajtad röhögtek ma vagy négyen.-tettettem a sértődöttet.

-Gyere már!-nyújtotta felém a szabad kezét.

-Na jó!-mosolyodtam el és megfogtam a kezét. Amint kiértünk a partra, Cass levette Démonról a pórázt és hagyta, hadd szaladgáljon. Mi levettük a cipőinket, hogy ne menjem bele homok és tovább sétáltunk. Már nagyon kínosnak éreztem a csendet köztünk, így azt gondoltam megtöröm a csendet.

-Kristen...

-Cass...-szólaltunk meg egyszerre.-Mond csak.

-Nem. Lányoké az elsőbbség.-mosolygott rám.

-De te vagy a fiú.-löktem oldalra.

-Figyu. Ne haragudj, hogy nem mondjuk el, miért nem mehetsz egyedül sehová, csak szeretünk téged és nem akarjuk, hogy bajod essen... Megint.

-Mért esne bajom? Philip megint megszökött? Vagy mi a nyavaja?-fordultam vele szembe.

-Nem. Dehogyis! Másról van szó.-fogta meg a két vállam.

-De mégsi miről? Miért nem tudjátok elmondani? Josh is állandóan titkolózik. Már szinte soha semmit nem mond el nekem. Régen mindent elmondtunk egymásnak. Castiel, tudod mennyire rossz érzés ez?-kezdtem el zokogni.

-Biztos meg van rá az oka.

-De mégsi mi? Egyre jobban kezdem azt érezni,  hogy már nem szeret... Lassan már senki sem foglalkozik velem a családból.-szipogtam.

-Kristen...-ölelt meg.-Ne mondj ilyeneket. Szeret téged Josh, jobban, mint ahogy azt te gondolnád. Te jelented neki a világot.

-De én ezt akkor miért nem érzem?

-Mert biztos úgy gondolja, hogy már nagy lány vagy és nincs rá szükséged.

-Pedig most van rá a legnagyobb szükségem. Nem fogom tudni végig csinálni ezt nélküle. Nem fogom túlélni ezt a Boris anya dolgot a segítsége nélkül.

-Ha haza mész, szerintem ez legyen az első dolgod, hogy megbeszéled vele a dolgot.

-Nem tudom...-töröltem meg a szemem.

-Beszéljek vele?