19.rész-Meglepetés 3/2

-Kristen Hilda Thomson.
-Gyerünk húgi!-suttogta Josh, miközben felálltam. Kisétáltam a kisebb emelvényhez és ránéztem az igazgatóságra.
-Nos, ének-, zongora-, gitár- és dobszakra jelentkeztél. Kezdjük a zongorával. Ülj oda a hangszer elé és kezd el játszani a kottát, de mielőtt neki látnál, mond el nekünk, hogy melyik zeneszerző írta és melyik műve ez?-mosolygott egy idős hölgy. Én odaültem a zongora elé és ránéztem a kottára.
-Johann Sebastian Bach: C-dúr előjáték No.3
-Akkor halljuk.
Vettem egy mély levegőt, ránéztem Josh-ra. Leütöttem az első hangot, majd ők szépen sorakoztak egymás után. Elmélyültem a műben. Benne volt minden bánatom és örömöm. Valahogy ez tette az egészet csodálatossá. Ha nem érzi át az ember, amit a szerző próbált vele át adni, akkor nem hallják a mű valódi szépségét. Csak ütik a billentyűket. Amikor észbe kaptam, már az utolsó hangot ütöttem le.
-Ez nagyszerű volt! Mivel a gitár- és a dobtudásodról kaptunk egy videót, ezért a hangszerekkel való felvételi meghallgatásod befejeztük. Már csak az ének van hátra. Milyen zenéket szoktál hallgatni?
-Leginkább rockkot, de mindegyiket szívesen hallgatom.
-Ismered Sam Smith-et?
-Persze.-bólogattam.
-Srácok!-csettintett egyet a nő és elindul Sam Smith-től az I'm Not The Only One című dala, én pedig elkezdtem énekelni. Feszengve éreztem magam. Soha nem énekeltem még tíz főnél nagyobb számú közönség előtt. Bevallom egy kicsit lámpa lázas vagyok... kicsit... nagyon. Ránéztem Josh-ra és valamit tátogott: "Nézz a szemembe és ne figyelj másra csak rám."
Engedelmeskedtem neki. Mindig segít, ha bajban vagyok. Nem is értem, hogy hogyan fogom nélkülen kibírni, ha felvesznek és az érettségi után muszáj lesz elválnunk egymástól... nélküle egy senki vagyok. Vajon ő fog boldogulni nélkülem? Mert én nem... nem akarom, hogy mi is olyanok legyünk, mint néhány iker pár, hogy nem élünk külön életet, hanem csak mi vagyunk és szűzen fogunk együtt meghalni. Mi is függünk egymástól, de ha azon áll a sor, külömböző képpen döntünk vagy éppen más a véleményünk.
A zene elhalkult, én pedig befejeztem az éneklést.
-Azt hiszem könnyű lesz döntenünk... nemigaz?-kérdezte a nő a társaitól. A többi csak bólogatott.-Köszönjük! A felvételi ezzel véget ért. Akik hallják, majd a nevüket, fél óra múlva jöjjenek az igazgatói elé...-még fojtatta a nő, de én inkább elmentem leghátra és leültem a testvérem mellé.
-Nagyszerű voltál!-ölelt meg Josh.
-Viccelsz? Borzalmas voltam. Nem is arra koncentráltam amire kellett volna...-hajtottam le a fejem.
-Na gyere ide.-tárta szét a karjait én pedig megöleltem. Önkénytelenül, de megindultak a könnyeim. Az a pár perc nekem hosszú óráknak tűnt. Majd meghallottam a nevemet. A nő elmondta gondolom a monológját és mindenki felállt, majd kiment a teremből.-Menjünk ki a levegőre.-állt fel Josh.
-Oké.-bólogattam, majd lementünk az iskola elé. Josh elővett egy dobozt, majd felém nyújtotta.
-Kérsz?
-Neked sem kéne.-morogtam, miközben leültem az egyik tartó pillér mellé.
-De megnyugtat.-ült le mellém. Hosszú percekig csak bámultunk a semmibe, mikor megszólaltam.
-Ki fogjuk bírni egymás nélkül?-suttogtam.
-Nehezen, de megoldjuk.-suttogta ő is.
-Én nem akarok elválni tőled.
-Én sem, de muszáj lesz. Én leérettségizek és elmegyek dolgozni, te pedig eljössz Franciaországba és egyetemre fogsz járni. Utána pedig éled a saját életed.-sóhajtotta.
-Nem akarom... nem akarom otthagyni a családomat. Nem akarom otthagyni Castielt.
-Meg fogja érteni. És ha fontos vagy neki, akkor veled jön.
-Nem olyan.-gördült le egy könnycsepp az arcomon, majd halk zokogásba kezdtem.
-Sss. Ne sírj.-ölelt meg.-Nyugodj meg. Mennünk kell.
-Oké.-álltam fel és megtöröltem az arcomat. Megekerestük az igazgatóit leültünk az elé kirakott székek közül a nekünk szimpatikus két székre egymás mellett. Az emberek ki-be mentek a szobába, míg végül csak mi maradtunk Josh-al a folyosón.
-Kristen. Te jössz.-jött ki egy fiatal csaj. Felálltam a székről, sóhajtottam egy nagyot, majd bementem.
-Szervusz! Foglalj helyet.-köszöntöt ugyanaz a nő, aki a felvételin is ott volt.
-Jó napot!-ültem le vele szemben.
-Nos Kristen, mesélj egy kicsit magadról.
-A nevem Kristen Hilda Tho... Anderson.
-Ide Thomson van írva.-mutatott egy lapra.
-Az anyakönyvemben úgy vagyok leírva, de tegnap tudtam meg, hogy más az apám, mint akinek a nevét viselem és nevelt.
-Ó... akkor ezt át irom a jelentkezési lapodon.-vett a kezébe egy hiba javítót.-Folytasd nyugodtan.
-Szeretek sportolni és imádok zenélni. Két hét múlva töltöm a tizennyolcat. Madridban születtem 1998. május 20-án. Tizenhárom éves koromban volt egy kisebb műtétem a torkomnál és egy évet kómában voltam. Tizenöt éves koromban kiderült, hogy diabéteszem van. A műtétem miatt tavaly szólalhattam meg először három év után. Jelenleg Londonban lakom a kereszt szüleimnél és a Sweet Amoris gimnáziumba járok. A következő tanévben érettségizek. A múlthéten megint kómába estem a vércukor szintem miatt és tegnap engedtek ki a kórházból. Röviden ennyi az életem.
-Rendben. Mesélj egy kicsit az iskolában elért eredményeidről.
-Általános iskola első osztályától fogva mai napig dicséretes vagyok minden tantárgyból. Rengeteg oklevelem van sportversenyekről és hangversenyekről. Mindegyik hangszeren tudok játszani.
-Ez csodálatos. Igazán figyelemre méltó.-csapta össze a tenyerét a nő.-Ide figyelj Kristen. Tennék neked egy ajánlatot.
-Hallgatom.
-Én érdeklődtem egy kicsit az igazgató nőtöknél rólad. Azt mondta, hogy majdnem minden tantárgyból előrébb jársz tudásilag, mint a többiek. Állítólag felajánlották neked, hogy felsőbb osztályba kerülhetsz, de te visszautasítottad, mert a testvéreddel szeretnél mindenképpen egy osztályba járni.
-Ez igaz.
-Mit szólnál hozzá, ha a következő tanévet már nálunk kezdenéd? Nyáron pedig leérettségizhetnél. Nem kellene egy évet még gimibe járnod. Két hónap alatt meg lenne az érettségi bizonyítványod és szeptemberben már egyetemre járhatnál.
-Nem tudom... azt hittem, hogy még van egy kis időm, amíg felkészülök arra, hogy a hátam mögött hagyom az eddigi életem és egy másik országba menjek.
-Kristen. Ez egy kivételes ajánlat. Soha többet nem lesz ilyen esélyed. Nagyszerű eszed van. És tehetséges is vagy. Nagyon örülnék, ha szeptemberben a diákjaim között látnálak.
-Rendben.-sóhajtottam.
-Szuper!-csillant fel a szeme.-Viszont az érettségi miatt már itt kell töltened a nyarat. Az érettségi vizsgák végével pedig kapsz egy hét szünetet, utána pedig már kezdődik is az egyetemi életed. Gyere. Bemutatlak az érettségire felkészítő tanárodnak.-felálltunk, majd kimentünk az irodából-Maradjon itt fiatal ember. Egy pillanat múlva hozom vissza a húgát.-mondta Josh-nak, majd tovább ment.-Gyere Kristen.-intett, hogy menjek utánna.
Végig mentünk a folyosón, majd fel a lépcsőn, elmentünk megint egy folyosón és a végén megálltunk egy terem előtt. A nő bekopogott, majd behúzott magával.
-Houston kisasszony, meghoztam a tanítványát.-mutatott rám.
-Áh... igazgató nő. Megijesztett.-fogta a mellkasát.-Szervusz!-fogott velem kezet.
-Angela?-kérdeztem meglepve.
-Szóval ismeritek egymást.
-De örülök Kristen!-mosolygott Angela.
-Igen asszonyom. A reptéren volt szerencsénk egymáshoz.-mondtam.
-Nagyszerű. Akkor másfél hónap múlva már nem lesz idegen a tanárod.-mosolygott.-Menjünk. Intézzük el a beiratkozási papírokat.
-Szia Kristen.-köszönt el tőlem Angela.
-Szia Angela-integettem, majd kihúzott az igazgató nő magával. Lementünk a lépcsőn, vissza az igazgatóiba. Leültünk és elém tolt egy köteg papírt.
-Írd alá itt, itt és itt.-mutatta a helyeket. Aláírtam a nevemet, és már Anderson-t írtam a Thomson helyett.-Ez a tiéd.-nyújtott felém egy lapot.-Ezt pedig add oda hétfőn az igazgató nődnek.-adott oda egy borítékot.-Kész vagyunk. Üdvözöllek az egyetemen!-fogtunk kezet, majd oda mentünk az ajtóhoz és kinyitotta.-Másfél hónap múlva találkozunk! Szervusz Kristen.-intett a nő.
-Viszont látásra és köszönöm.-amint ezt kimondtam, már be is csapta az ajtót. Josh felállt és odajött hozzám. Én felkaptam a táskámat a kezembe és beletettem a papírokat. Kimentünk az épületből és magával szembe fordított.
-Na mi volt?
-Másfél hónap... másfél hónapom van Josh!-Tört ki belőlem megint a sírás.-Soha nem fog velem szóba állni. Soha.
-Mivan? Bökd már ki.-rázott meg.
-Nyáron érettségizek, szeptemberben pedig már egyetemista leszek
-Hogy mi?-kerekedtek ki a szemei.-De... dehát ez csodálatos!-ölelt meg.
-Nem az. Ez egy kész rémálom!-zokogtam.-Azt hittem lesz egy évem még, hogy felkészülhessek... nem állok még készem rá.
-Meg kell békékned a helyzettel előbb. Gyere. Megjött a taxi.-fogta meg a kezem.
-Hol vannak a csomagok?-kérdeztem.
-Ahova most megyünk.-nyitotta ki nekem az ajtót. Beszálltam, majd ő is mellém ült.
-Gjffue kalfhdlah?-kérdezte a sofőr. Josh csak egy cetlit adott oda neki. Az úr megnézte, majd visszaadta Josh-nak. Pár perc múlva a jármű megállt. Josh kinyitotta az ajtót, majd kiszállt. Megvárta, amíg én is kiszálok, majd kifizette a taxist.
-Mi ez a ház?-nyitottam be az ajtón.
-Haver! Megjöttünk!-kiabált Josh.
-Konyhában!-kiabált vissza egy ismerős hang.
-És az merre van?-csukta be mögöttem az ajtót.
-Végig jössz a folyosón és bejössz a jobb oldali helyiségbe.
-Oké.-hagyott ott.
-Kössz, hogy megint itt hagysz!-morogtam az orrom alatt. Ledobtam a cipőmet magamról, majd elindultam körbe nézni. Végig sétáltam a folyosón és megláttam egy lépcsőt. Mivel sejtettem, hogy nem egy számomra idegen valakinél vagyunk, ezért úgy gondoltam, hogy nem haragudna meg, ha egy kicsit szét nézek. Felmentem a lépcsőn és körbe néztem. Itt már több volt a szabad terület. Nem csak egy folyosóból és egy konyhából állt. Egy nappali közepén álltam. Bézs színű falak. Világos barna szekrénysor, egy dohányzó asztal, egy fehér kanapé és hozzá illő két fotel, ami a dohányzó asztal köré volt rakva, a kanapéval szemben pedig egy tévé volt felrakva a falra. Átlátszó fehér függönyök lógtak az ablak előtt. Az egyik fal tiszta üveg volt. A falak teli voltak képekkel. Egy tökéletes összhangot alkotott a berendezés. A nappaliból egy folyosó vezetett ki, ami tele volt ajtókkal. "Mosdó" "Fürdő" "Ady szobája" "Angi szobája" "Vendégszoba" "Padlás". Bementem a vendégszobába, és ledőltem az ágyra. El tudtam volna aludni annyira kényelmes volt.
-Szóval itt vagy...-jött be valaki az ajtón. Felültem, hogy lássam az arcát.
-Szia Adam.-ásítottam egyet.
-Nem jössz le kajálni? Nemsokára kész a vacsi és ha szerencséd van, akkor a lakótársamat is megismerheted. Elég kedves lány.
-És mi lesz a vacsi?-álltam fel.
-Sült krumpli és rántott hús.
-Milyen hús?
-Rántott.-értetlenül nézett rám.
-Nem úgy... marha, sertés...stb.-forgattam a szemeimet.
-Jaaa...-csapott a homlokára.-Csirke.
-Melle?
-Melle.-vigyorgott.
-Megyek.-indultam meg lefelé. Lementünk a konyhába, ahol már meg volt terítve négy főre az asztal.
-Na tetszik a ház?-kérdezte Adam, miközben az asztalra tette az ételt.
-Amikor bejöttünk azt hittem, hogy az egész ház ennyire sötét, mint itt. De felmentem az emeletre és kellemesem csalódtam!-nevettem.
-Nem kell semmit sem elsőre megítélni.-nevetett Josh is.
-Igazából az a földszínt.-jött zavarba Adam.
-Azt meg hogy?-néztem tágra nyílt szemekkel.
-Úgy, hogy egy dombba van bele építve. Ahol bejöttetek ott nem látszik, mert az előző tulajdonosok lefalazták a dombot, hogy olyan legyen az eleje, mint egy átlagos háznak. Így mi a föld alatt vagyunk. Ezért van itt ennyire sötét. A nappaliból az udvarra egy terasz vezet ki, ahonnan lehet látni a dombot.
-Azta!-nyögtem ki a csodálkozástól.
-Amikor megvettem én is ezt mondtam.-nevetett ki. Nekiláttunk a vacsorának és közben beszélgettünk. Éppen végeztünk vele, amikor valaki be kiabált.
-Ady, megjöttem!-hallottuk egy lány hangját.
-Szia Angi! A konyhában vagyunk!-kiabálta Adam.
-Miért Ady?-kérdeztük egyszerre Josh-al.
-Az egyik kollegám elnevezett Ady-nek és rajtam maradt.
-Én nem foglak Ady-nak hívni. Marad az Adam.-mosolyogtam

17.rész

Írói megjegyzés: Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem... tényleg! Ne haragudjatok rám. (Már ha egyeltalán olvassa valaki a blogot... :/) Kérlek adjatok magatokról valami életjelet... Ha nem lesz semmi, akkor ezt úgy veszem, hogy nem olvassa senki csak magamnak irogatom... kezdem már feladni. Már nagyon gondolkodom rajta, hogy törlöm a blogot. Puszi: Katinka

-Nem kell. Így is eleget segítettél. Köszönöm, hogy végighallgattál.-öleltem meg.
-Tudod, hogy én mindig itt leszek neked.-lágyult el a hangja.-Nincs kedved leülni és végignézni velem a naplementét?-ült le a homokba és magához hívta Démont.
♡Castiel szemszög♡
Itt az idő Castiel. Most, vagy soha!
-Persze.-ült le mellém.
-Na megnyugodtál?-támaszkodtam rá a kezeimre.
-Igen. Köszönöm.-hajtotta a fejét a vállamra.
-És jól érezted magad?-néztem le rá. Ő csak bámulta az eget. Annyira gyönyörű. Rabbá ejtetted a szívem te lány.
-Nagyon. Sikerült egy csodálatos napot szerezned nekem. Megint!-nevetett. Még a nevetése is gyönyörű. Maga a tökéletesség.-Annyira megváltoztál Castiel.
-Nem, csak megmutattam valakinek az igazi énemet is.
-Akkor te is úgy vagy, mint én.
-Ezt meg, hogy érted?
-Úgy, hogy nem olyan vagy, mint amilyennek mutatod magad.-húzta magához a térdeit.
-Pedig nem úgy nézel ki.
-Mert megtanultam eltakarni az érzéseimet. Eddig két embernek mutattam meg az igazi felemet Josh-on kívül.
-Kiknek?
-Neked és Adam-nek.
-Ki az az Adam?
-A srác akiről meséltem neked.
-Akkor, amilyennek én látlak, az az igazi éned?
-Igen.
-De mért csak nekünk?
-Mert csak bennetek bízom meg.
-Lysander-ben sem bízol?
-Nem.
Még pár percig néztük a naplementét, amikor megszólalt a mobilom.
-Öhm.. bocs, de ezt fel kell vennem.-mutattam a készülékre.
-Semmi baj.-rázta a fejét mosolyogva.
~Igen?
~Tíz perc és ott vagyok a tömb előtt.
~Rendben. Sietek.-tetem le.
-Kristen. Mennünk kéne.
-Oké. Úgy is kezdek fázni.
-Kéred a dzsekim?-húztam fel a homokból.
-Nem kell köszi.-mosolygott. Nem fogadtam neki szót. Levettem magamról a dzsekit és a vállára terítettem.-Mondtam, hogy nem kell.-fordult velem szembe.-Most te fogsz fázni.-nézett rám féltő tekintettel.
-Hidd el én még tizenöt fokban sem fázom.
-Akkor ezt a dzsekit többé vissza már nem kapod.-kacsintott rám.
-Rendben. A tiéd lehet. Úgy is van belőle még egy.-vontam meg a vállam.
-Szupi!-tapsikolt.
-Mehetünk?-tartottam a karom.

♡Kristen szemszög♡
-Persze.-karoltan belé. Már majdnem a házunk előtt voltunk, amikor Castiel megszólalt.
-Kristen, biztos jól érezted ma magad?
-Igen. Nem mernék hazudni neked.-mosolyogtam.
-Ennek örülök.-mosolygott ő is. Amint házunk elé értünk, megállt és szembe fordított magával.-Köszönöm, hogy velem töltötted a napot!-nézett komolyan.
-Én köszönöm Castiel, hogy jobbá tetted a kedvem és, hogy végig hallgattad a hisztimet.
-Az nem volt hiszti. Volt már ennél rosszabb kitörésed is.-bökött vállba.
-Nem is.-vágtam be a durcit.
-Mindegy.-legyintett.-Ha valami gáz van, tudod hol lakok-kacsintott rám.
-Tudom, de valószínűbb, hogy téged hívlak majd inkább át ide. Azért köszi. Aranyos vagy Castiel.-pusziltam meg az arcát.
-Én akkor... most inább megyek. Szia Kristen.-köszönt el tőlem.
-Szia Cass.-kösztem neki, majd bementem a házba. Levettem a cipőmet és felmentem a szobámba. Amint kinyitottam az ajtót, nagyon meglepődtem. Josh feküdt az ágyamon egyszál alsóban.
-Szia. Te mért az én szobámban vagy?-köszöntem neki.
-Szia. Az enyém foglalt.
-Akkor mért nem Fred-el alszol?
-Mert, ha valaki horkol mellette, akkor nem tud aludni.-ült fel.
-A mi kis Frederick-ünk.-nevettem, miközben levettem a dzsekit.
-Hát jah. Na és lenyugodtál?
-Igen.
-Akkor jó.
-Na és te lenyugodtál már? Vagy magadba dühöngsz?
-Magamban dühöngök.-fúrta egy párnába a fejét.
-Hallgass zenét. Attól lenyugszol. Nálam működni szokott.-szedtem össze a pizsamám és a törölközőm.
-Neked nincs hifid az enyémért, meg nem megyek át a szobámba. Túl nehezek.
-Ki mondta, hogy nincs hangfalam? Szerinted én min szoktam bömböltetni?-vettem ki a hangfal szettem a komódom legaljából.
-Ah... isten vagy húgi.-ölelt meg.
-Tudom.-kacagtam.
-Kis egopista!-adott barackot a fejemre.
-Igen?-ugrottam rá.
-Mit akarsz? Nem mész fürdeni?
-Az rá ér. Még mindig csikis vagy?-vigyorogtam.
-Nem mered.
-Óh dehogyis nem.-emeltem fel a kezemet csikizésre készen.
-Ne, Kristen.
-Késő!-kezdtem el csikizni.
-Ne, hagyd abba.-ellenkezett.-Kristen. Kérlek állj le.
-Mért tenném Samuel?
-Kristen Hilda Thomson! Utoljára mondom, hogy áljál le, mert te jársz rosszul!-emelte feljebb a hangját.
-Majd tőled fogok félni.-nevettem és folytattam tovább a kínzást.
-Könyörgöm húgi! Tényleg hagyd abba!-már folytak a könnyei a röhögéstől. Még ezt így folytattuk egy ideig, amikor valaki berontott a szobába.
-Fejezzétek már be! Josh, mi a büdös francért sikítozol?-üvöltözött anyu.
-Nem látsz a szemedtől? Szedd már le rólam a lányod!-fogta le a két kezem.
-Nehogy hozzám merj nyúlni anyu. Ha tényleg férfi, akkor le tud magáról egy lányt szedni. Ha meg nem, akkor egy puha pöcs vagy bratyó!-nevettem.
-Au! Ez fájt Kristen.-tettette a sértődöttet.
-Én csak az igazat mondom. Nem úgy mint egyesek.-kacsintottam rá.
-Ezt még visszakapod angyalka.-nézett rám szúrós szemekkel.
-Angyalka?
-A tetkód egy angyal szárny.-nézett a derekamra.
-Így már világosabb.-szálltam le róla.
-Levegő!-kiálltott fel.-Végre, hogy leszálltál a százhúsz kilóddal rólam.
-Csak ötven vagyok.-bokszoltam vállba.
-Befejeztétek a cica viadalt?
-Igen. Csá!-tolta ki Josh anyut a szobából.
-Na mostmár megnyugodtál?- nevettem.
-Igen.-nevetett ő is.
-Akkor mostmár mehetek fürdeni?
-Eddig is mehettél volna.
-Fogd be!-dobtam fejbe egy ruhával ami a kezemben volt.
-Egy bugyi? Komolyan?-nevetett.
-Fordulj fel Josh!-vettem el tőle a bugyimat, majd bementem a fürdőbe. Megynyitottam a zuhanyzóban a vizet, levetkőztem és beálltam a zuhany alá. Megkönnyebültem a víz zuhatagtól. Visszagondoltam a napra. Kellemes volt. Először Castiel-el sétáltunk, utána Josh-al is játszottunk egy kicsit. Aztán eszembe jutott az ébredés előtti időszak.
-VISSZAEMLÉKEZÉS-
Erős fájdalmat éreztem a fejemben. Kinyitottam a szemem.
-Hol vagyok? Mi ez a hely?-néztem körül. Egy fehér szobában voltam. Nem volt ott semmi sem. Egy ágy vagy egy bútor sem. Egyedül voltam. Valami hangot hallottam mögüllem. Megfordultam és elindultam a hang irányába. Ahogy mentem egy folyosót láttam. Egy homályos kép volt a folyosó végén. Minél közelebb értem a végéhez, egyre élesebb lett a kép előttem. Egy kislány és egy kisfiú van a képen, ahogy kalóznak öltöztek. A kislány kardot fogott a kisfiú nyakához, a kisfiú a sajátját pedig a lány szívéhez tartja. Annyira ismerősek. Közelebb mentem, hogy jobban lássam. Rám jött a felismerés. Ezek mi vagyunk Josh-al öt évesen már akkor is rajongtunk az őrültségekért. És buzgott bennünk az erő. Hozzányúltam a képhez, hogy végig simítsam rajta a kezem, de a kép eltűnt és három embert láttam rajta beszélgetni. A három között pedig egy negyediket feküdni. Olyan, mintha aludna. Az egyik a kezébe temette a fejét, a másik pedig a fekvő ember kezét fogja. Valami járműben vanak. Aki az előbb a kezébe temette az acát, most felegyenesedett és felismertem. Ő Josh. Mit keres itt Josh? Várjunk, Josh, vörös haj, fekvő ember. A vörös hajú Castiel, a fekvő ember pedig én vagyok. Elájultam? Miért látom magam?

-Kristen, kicsim. Kész a vacsora.-kopogott be kereszt apu.

-Köszi. Mindjárt megyek.-kiabáltam ki. Gyorsan lezuhanyoztam, felvettem a pizsamám és lementem a konyhába.

-Mi a vacsi?-ültem le az asztalhoz.

-Előbb cukormérés!-tette elém a cuccokat Fred.

-Aranyos vagy, de már megelöztelek.-simogattam meg a fejét.

-Hús leves, borsós rizs és rántott hús.-felelte kereszt anya a gáztüzhely mellől.

-Nyami! Többiek?

-Josh a szobádban, anyádék Josh szobájába, kereszt apád egy pillanat múlva itt lesz, a lányok meg bulizni.

-Megyek és szólok Josh-nak.-mentem fel a lépcsőn. Amint odaértem a szobám ajtajához, reflex szerűen lenyomtam a kilincset és berontottam.

-Nem jössz vacsizni?-léptem mellé.-Hahó! Hallassz te engem?-lóbáltam előtte a kezemet.

-Mi? Szia húgi.-vette le a fejhalgatót a fejéről.

-Kész a vacsi. Nem jössz le?

-De igen. Köszi, hogy szóltál. Pillanat és megyek.

-Oké, de ha nem jössz le két percen bellül, Fred-el jövök érted és nem lesz kegyelem.-mutogattam fenyegetően. Kimentem a helységből és bekopogtam anyuék ideiglenes szobájába.

-Gyere!-kiabált ki Sat.

-Gyertek, kész a vacsora.-dugtam be a fejem.

-Amanda megfürdik és megyünk.-igazította meg a lepedőt az ágyon.

-Oké.

Amint végeztem, visszatértem a konyhába. Lassan összegyült a család, és neki láttunk a vacsorához. Már majdnem mindenki végzett a másodikkal, amikor anya megszólalt.

-Nagyon haragudtok rám gyerekek?

-Nem... egy cseppet sem haragszunk azért, mert ennyi ideig a képünkbe hazudtál!-vágta oda Josh.

-Tényleg?-mosolyodott el.

-Nem! Hogy lehettél ilyen velünk szemben? Először eldobsz minket, mert élni szeretnéd az életedet, gyerekek nélkül, évente kétszer talán eljössz, aztán ennyi. Aztán tizennyolc év után, benyögöd, hogy más az apánk, mint akit mi annak hittünk! Egy igazi példa anya vagy!-csapott rá az asztalra.

-Josh, kérlek nyugodj meg. Mégis csak az anyánk és ő szült minket. Neki köszönhetjük az életünket.-közöltem nyugodt hangon testvéremmel.

-Ez mind igaz, de neki köszönheted a vágás nyomot a nyakadon! Miatta voltál egy évig kómában!!-kiabállt velem is.

-Nem anya miatt! Philip miatt! Utálom, hogy állandóan fel kell hoznod az összes hibámat. Azt csodálom, hogy azért még nem hibáztatsz, hogy megszülettem!-kezdtem el én is kiabálni vele.-Tudod, hogy esik az nekem, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól? Mintha egy idegen lenne a testvérem! Már azt se tudom sokszor, hogy ki vagy...-álltam fel az asztaltól.

-Kristen, én....-lágyult el a hangja.

-Köszönöm a vacsorát. Én végeztem.-mentem fel a szobámba. Bevágtam magam után az ajtót, ledőltem az ágyba, magamhoz öleltem a kedvenc párnám és kitört belőlem a sírás. Nem az a hisztérikus, vagy az elkeseredett fajta, hanem a telsejesen összezavarodott fajta. Pár percig csak sírtam, amikor végre megnyugodtam valamennyire.

-Kristen... ne haragudj rám. Tudod, hogy nem úgy akartam, csak nagyon fáj, hogy hazudott és te még az ő pártjára álltál.

-Menj innen Josh. Nem álltam az ő pártjára, de tényleg nem kéne ennyire durván bánnunk vele...-szipogtam.-Engem is nagyon megviselt, hogy tőled tudtam meg azt, amit tőle kellett volna, de én nem kezdtem el kiabálni emiatt egyikőtökkel sem.

-De te teljesen máshogy kezeled. Te mégis csak lány vagy.-ült le mellém az ágyra.

-Nem kezelem máshogy, de én kibeszéltem a problémáimat olyan embernek, akiben megbízom és tudom, hogy soha nem szúrna hátba.

-És én kinek beszéljem ki?

-Nekem. Vagy Alex-nek. Erre nem gondoltál még?

-Nézd, én nem akarlak elhanyagolni, csak lassan el kell válnunk egymástól és meg kell oldanunk majd egyedül a problémáinkat.

-Josh, még van egy évünk a gimiből, utána pedig megbeszéltük, hogy együtt megyünk egyetemre.-fakadtam ki.

-Én nem megyek egyetemre.

-Mivan??

-Nem vagyok olyan okos, mint te. Csak azért vannak jó jegyeim, mert korepetálasra járok.

-De Josh...

-És ráadásul te zenei egyetemre akarsz menni. Én nem vagyok jó az ilyenben.

-Gonosz vagy...

-Eddig még csak egy szemét, titkolózó, vádaskodó bátyó voltam. Mostmár gonosz is vagyok?-nevetett.

-Egy szemét, titkolózó, vádaskodó, gonosz bátyó, akit így szeretek!-nevettem én is.

-Gyere ide te kis Mozart!-ölelt meg.

-De rég mondtad ezt rám.-szorítottam magamhoz.

-Aludjunk. Holnap nagy nap lesz.-feküdt el.

-Miért?

-Azt majd meglátod.-kacsintott rám.

-Na indulj fürdeni! Büdösen nem fekszel le aludni!-fogtam be az orrom.

-De fürödtem.

-Attól még bűzlesz, mint a görények.-rúgtam le az ágyról.

-Oké.-indult meg a fürdőbe. Én addig rendet raktam Josh után. Egy csatatérnek nézett ki a szobám. Ez így fog menni addig, amíg anyuék el nem mennek. Jobban elfáradtam, mintha lefutottam volna a maratont. Amint végeztem, kidőltem. Nem kellett egy perc sem, hogy elaludjak.

♡Castiel szemszög♡

Miután elköszöntem Kristen-től, siettem haza. [Nem biztos, hogy jó ötlet, hogy kémkedek utána... Lehet, hogy amik azokban a papírokban állnak, tőle kéne inkább megtudnom. Amint megkapom a borítékot elégetem. De... mi van, ha... mivan, ha soha nem mondja el? Inkább elolvasom.] Mire észbe kaptam, már a tömb előtt áltam és vártam Natanielt. Nem is kellett sokáig várnom. 

-Helló. Tessék.-nyújtotta felém a borítékot.

-Kössz.-vettem el tőle.

-Mikor jön suliba?

-Hétfőn. Ma ébredt fel.

-Az jó-mosolygott.-Nos, amint mondtam... Ha elolvastad, azonnal égesd el!

-Értettem főnök.-forgattam a szemeimet.

-Akkor hétfőn találkozunk.-köszönt el tőlem.

-Hétfőn!-köszöntem én is, majd felmentem a lakásba. Ledobtam a cipőmet, levettem Démon-ról a pórázát és bementem a szobámba. Lehuppantam az ágyamba és kibontottam a borítékot. Egy körülbellül két centi vastag papír köteg volt benne. Ha ennyire vastag, akkor jó sok mindent nem mond el nekem. Belekezdtem az olvasásba. Elég nehezen tudtam elolvasni, mert kézzel volt írva. Egy szót talán két percig tartott kiolvasnom a szobám sötétjében. Inkább, majd holnap elolvasom. Letettem az ágyam mellé a lapokat, majd hanyatt feküdtem az ágyon és elaludtam.

*-*

-Leütöm ezeket a rohadt szúnyogokat! Be kell szereznem egy szúnyoghálót...-csapkodtam magamon a szúnyogokat.-Szemtelen dögök.-csuktam be az ablakot. Hamár felkeltem, megnéztem mennyi az idő.-Azt a jó büdös életbe!-ordibáltam és elkezdtem kapkodni a holmijaimat.-Ha nem sietek ki fognak nyírni a srácok.-felkaptam a vállamra a gitártokomat és, mint a szélvész rohantam próbára. Végig rohantam az egész városon akadájok nélkül. Már majdnem az utolsó kereszteződésnél jártam. Körülnéztem, majd mikor a kereszteződéshez értem, megint elkezdtem futni. Amikor kiértem az útra egy száguldó autóval találtam magam szemben, majd egy kiáltást hallottam.

-Castiel! Vigyázz!!-és egy hatalmas lökést éreztem magamon. Egyből felnyaltam az aszfaltot. Szörnyen fájt a fejem. Odanyúltam az ütés helyére a kezemet, majd megnéztem. A kezem csupa vér volt.-Castiel, elment az eszed?

-Mivan?

-Majdnem meghaltál te bolond!-üvöltözött velem Viola. Én csak néztem mint a hülye gyerekek.-Hahó, jól vagy? Figyelsz te rám?-rángatott a két vállamnál fogva.

-Jól vagyok! Leszálnál rólam?-álltam fel. Rossz döntés volt. Csillagokat láttam a szemem előtt.

-Ömlik a fejedből a vér! Hogy lennél már jól??!! Most azonnal eljössz velem az orvoshoz.-higgadt le.

-Nem megyek én sehová! Kössz, hogy ellöktél onnan. Egy hős vagy. Na pá!-köszöntem el tőle, majd tovább mentem, de már nem szaladtam. Amint beértem leültem a székre.

-Na végre! Egy óra késés után csak ideértél!-kezdte Lisander.

-Kussolj és inkább hozz egy raktapaszt!-vetettem oda.

-Mégis hol késlekedtél eddig?

-Elaludtam, plusz még majdnem kilapultam. Annyi szerencsém volt,  hogy Viola ellökött.

-És ezért vagy tiszta vér?-értetlenkedett Victor.

-Hogy lehetsz ennyire barom Victor?? Nem látod, hogy felrepedt a bőre?-kiabált vele Lisander.

-Megyek és szólok anyunak, hogy varrja össze.-rohant el.

-Kristen-nel mi van?-törölgette a vért a fejemről.

-Felébredt. Hétfőn jön suliba.-dünnyögtem.

-Az jó.

-Szervusztok fiúk! Na ki a sérült?-jött le a pincébe Linda néni.

-Én!-tettem fel a kezemet.

-Hát veled meg mi a nyavaja történt, édes jó gyermekem! Lefejeltél egy oszlopot?-szörnyülködött.

-Majdnem kilapított egy autó, de egy lány ellökött onnan és felnyaltam az aszfaltot.-mormogtam.

-Ajjaj... na, lássuk!-kezdte el forgatni jobbra balra a fejem.-Hát... eléggé fájni fog, de nem lesz majd nagy nyoma. Nincs hányingered?-vett elő a táskájából egy ordenálé nagy valamicsodát.

-Az meg mi?-mutattam arra az izére.

-Ez egy varrógép. Ne mozdulj! Egy kicsit fájni fog.-szúrt a homlokomba egy tűt.

-Mi a... Áú!-kiáltottam fel.

-Kész is. Várunk pár percet és össze is lehet varrni. Addig lefertőtlenítem neked.-elővette a "Betadin" nevezetű sebfertőtlenítőt és egy vattapamacsot és elkezdte dörzsölgetni vele a sebet. Ez jobban fájt, mint a szúrás.-Kész. Jöhet a varrás.

Pár öltéssel összevarrta a sebet és bekötötte.

-Kész vagy Castiel. Kb. egy óra és kész az ebéd. Ha szeretnétek gyertek majd fel ebédezni.

-Ok. Kössz anyu! Csá!-tolta ki az ajtón Linda nénit. A nap folyamán csak próbáltunk és viccelődtünk.

16.rész-A titkokra fény derül 3/3

-Mért vagy ilyen durva az anyáddal?

-Mert megérdemli! Téma lezárva. Mit akartál mondani?-ültem le vele szembe.

-Deborah valamit tervez a húgod ellen.

-Megölöm azt a kis libát, ha valami kárt tesz Kristen-ben.
-Már egy lépéssel előtted járunk!-nevetett Castiel.
-Jártok? Kivel?
-Hát... Amber összehívta a kis csapatot még régebbről, akik utálják Deborah-t. Amber, Nataniel, Rosa, Sam, Ty, Lisander, Dake, Viola, Iris, Rosa és én. Na meg persze te.
-És azt tudjuk, hogy mit tervez?
-Még nem, de hétfőn reggel negyed hétre a gimi előtt kell mindenkinek lennie, hogy megbeszéljük, ki mit fog csinálni.
-Értem.-pár percig néma csöndben voltunk, amikor mocorgást hallottunk.
-Josh, nézd!-böködte a vállamat Cass.
-Mit?
-Kristen... forgolódik!

Gyorsan felálltam a székemből és oda siettem az ágyához.

(Bocsi, de a haját nem tudom át színezni, de képzeljétek azt, hogy vörös.)

-Ne... ez nem lehet igaz! Nem. Csak álmodom...-motyogta Kristen.-Anya... nem... Josh!!!!!-kiáltotta el magát és felült az ágyon.

-Kristen! Húgocskám!-öleltem meg, ő meg sírva fakadt.
-Josh, mond, hogy nem igaz! Mond, hogy csak álmodtam, hogy egy hülye álom volt csak.
-Mit álmodtál?
-Azt, hogy apa nem is az apánk... hanem... hanem... Mr.Anderson. Josh, mond, hogy ez nem igaz!-őlelt egyre szorosabban.
-Bárcsak mondhatnám.-öleltem én is egyre szorosabban és a fejét simogattam.
-Nem... ezt én nem hiszem el! Hol van anyu?
-Lement a büfébe. Nemsokára visszajön.-mondta Castiel.
-Cass! El se hiszed, mennyire jó, hogy hallhatom a hangodat!-kezdett még jobban sírni, elengedett és Castielt várta, hogy megölelje.
-Én elmegyek szólok Linda-nak.
-Mért hívod így?
-Mert, ha Philip nem az apánk, akkor Linda nem a nagynénjék, Victor és Shusan, pedig nem az unoka testvéreink. Majd mindjárt itt vagyok.
♡Castiel szemszög♡
-Mert, ha Philip nem az apánk, akkor Linda nem a nagynénjék, Victor és Shusan, pedig nem az unoka testvéreink. Majd mindjárt itt vagyok.-mondta Josh.
-Castiel, annyira örülök neked!-szorítatta meg Kristen a derekamat.
-Soha többet ne csinálj ilyeneket! Nagyon aggódtunk érted. Főleg én és Josh.
-Remélem nem lesz több ilyen...
-Te azt a csókot komolyan gondoltad Kristen, vagy csak a rosszul lét miatt csináltad?
-Komolyan mondtam, amit mondtam Cass.-nézett mélyen a szemembe.-Nyugodj már meg kérlek, élek. Nincs semmi bajom!-fogta meg a két vállam.
-Majd akkor mond, hogy nincs semmi bajod, ha az orvos is azt mondja.
-Ne aggódj. Jól vagyok.-amint ezt kimondta, nyílt az ajtó.
-Jajj Kristen! De jó, hogy felébredtél!-ugrott a nyakába Linda néni.-Fiúk, kimennétek amíg megvizsgálom?

-Persze.-mondtuk mind a ketten, majd kimentünk a helységből.

Már negyed órája kint ültünk, amikor megjelent Amanda néni.

-Hát ti? Mért vagytok itt kint?-lepődött meg.

-Linda bent van nála és megkért, hogy jöjjünk ki.

-De hát mért van bent?

-Mert felébredt.-amint ezt kimondta Josh, az ajtó nyitódott és Kristen jött ki a szobából felöltözve és a holmijaival a kezében.

-Haza mehet.-fogta meg a lány vállát Linda néni.

-Kristen! Drága kislányom!-ölelte meg Amanda néni.

-Ne nyúlj hozzám!-taszította el magától az anyját.

-Mégis...

-Anyukám azt mondta, hogy hazugokkal ne áljak szóba.-közölte egy könnycsepp kíséretében, majd felénk fordult.

-Add! Majd viszem.-vettem el tőle a táskát.-Gyönyörűbb vagy így, mint kómában.-adtam puszit a homlokára.

-Köszi.-pirult el.

-Menjünk. Nemsokára itt a taxi.-mondta Josh, miközben Kristen felé nyújtotta a kezét.

-Oké.-fogta meg az ikre kezét és úgy mentünk ki a kórház elé. Amint kiértünk, Kristen vett egy mély lélegzetet.

-Áhhh... friss levegő. Ezerszer jobb, mint a kórház fertőtlenítő szaga. -Josh. Ha haza értünk szeretnék elmenni sétálni.

-Veled megyek akkor én is. Egyedül nem mész sehová.

-Mi?? Mégis miért?

-Mert veszélyben vagy addig amíg nincs valaki melletted.-gyújtott meg egy szál cigit, amit időközben elővett.

-Castiel, segíts már.-fordult hátra.

-Sajnos neki kell igazat adnom-csóváltam a fejem.

-De mégis miért? Mit nem akartok elmondani nekem? Egyeltalán meddig voltam eszméletlen, hogy ennyire titkolóztok?

-Egy hétig, de erről jobb, ha nem tudsz húgi.

-Ez nem igazság!-vágta be a durcást.

-Na jó, elég a hisztiből. Itt a taxi.-emeltem fel.

-Cass. Engedj el... nem megyek sehova sem, amíg el nem mondjátok, hogy mégis mi van.

-Pedig el akartalak vinni a Burger King-be.

-Nem érdekel.

-Na, elég hercegnő!-kapta fel Josh, mint egy zsákot és berakta a taxiba.-Nem fogok veled ezen vitatkozni.

-Nem is kell! Csak mond el, hogy miért!-motyogta a pulcsijába.

-Majd idővel elmondom.-ült be a járműbe ő is.

-Beférek még hátra?-kérdeztem az ablakon keresztül.

-Szeretsz középen kuporogni?-szólt vissza Josh.

-Akkor megyek előre.-majd én is beültem a sofőr mellé.

-Merre lesz az út?-nézett rám a sofőr.

-Park utca 58.

-Rendben.-indult el. Az úton mindenki hallgatott. Kristen duzzogott, Josh nyugtatgatta magát, mielőtt felpofozta volna a húgát. Én meg jobbnak tartottam azt, ha inkább csendben maradok. Miután kiszálltunk a taxiból megkérdeztem Kristent, hogy nem-e jönne el velem megsétáltatni Démont.

-Persze. Miért ne? Imádom a kiskutyákat.-mosolygott miközben levette a cipőjét. Ezen muszály volt nevetnem.-Mi annyira vicces? Kilyukadt a pólóm?-vette le magáról az említett ruha darabot, hogy ellenőrizze.

-Semmin! De igyekezz, mert egész nap bent punnyadt a lakásban!-próbáltam visszafolytani a nevetést.

-Oké. Gyorsan átöltözök és már mehetünk is.-ment fel a szobájába. Pár percel késő4bb már ebben az összeállításban állt elém:

-Kristen...-néztem végig rajta. Hoppá! Mit találtam, ez egy tetoválás! Soha nem néztem volna ki belőle. Végig simítottam az ujjaimat a tetováláson, hogy megnézzem igazi-e.-Ez... igazi.

-Na nem mondod zsenikém!-nevetett.

-Mi ez a gönc húgi?-lökte meg őt Zafír.

-Mindjárt itt a nyár és elővettem a laza cuccaimat! Már fáj mindenem a szűk rongyaidtól.

-Azok nem rongyok, hanem Tom Taylor-os eredeti ruhák! Inkább hordanád azokat! Legalább nem nézél ki annak ami vagy!

-Miért mi vagyok? Na mond csak! Hallgatlak!

-Úgy nézel ki a gönceidben, mint egy k*rva!

-Rockker vagyok te idióta! Rockker! És amúgy se kell sokáig nézned, hogy hogyan öltözködöm! Amint lessz rá lehetőségem már el is húzom a csíkot Angliából!

-Jobb is! Nem kell szégyent hoznod a csáládomra azzal, hogy Anderson vagy!

-Te ezt honnan tudtad?-kezdett el kiabálni.

-Már akkor tudtam, amikor először bevittek a kórházba! Nem az a vércsoportod, mint nekem vagy Sandra-nak vagy apának! És nem is olyan, mint Amanda-nak!

-Menjünk Cass!-tolt ki az ajtón.

-Oké, de nem hozod a cuccaid?

-Nálam van csak menjünk már.-indult el a park felé.

-Öhm... Kristen.

-Mivan?

-Én arra lakom.-mutattam a boltok irányába.

-Hupsz!-nevetett, majd mellém sétált és tovább mentünk. Nem lakok olyan messze Kristen-éktől, de most nagyon lassan mentünk. Nem siettünk sehová. Tíz perce nem szóltunk egymáshoz, így éreztem, hogy meg kell törnöm a csendet.

-Mióta van tetkód?

-Már nem tudom... régen külföldön voltam táborban és a srácokkal nagyon összemelegedtünk, és amikor véget ért a tábor könyörögtem anyunak, hogy had maradjak még pár napot. Nagynehezen beleegyezett. Egy fiúnál töltöttem azt a pár napot, az egyik este unatkoztunk, mert nem volt semmi érdekes a tévében és elmentünk sétálni a városba. Elmentünk egy tetováló szalon mellett és jött egy hang ami azt mondta, hogy csináltassunk tetoválást. Én egy angyal szárnyat, ő pedig egy sárkányt csináltatott magának. Aztán, amikor otthon ezt anyám meglátta rajtam, majdnem egészben lenyelt.-nevetett lágy, csilinelő hangjával.

-Az durva. És mindig ilyen ruhákat hordasz?

-Lényegében igen, de ha megyünk valahová, például nyaralni vagy bulizni, akkor normálisan öltözködök. Miért? Szerinted is k*rvának nézek ki ezekben a ruhákban?

-Nem. Egyeltalán nem! Sőt, szerintem még jobban is nézel ki így mint ahogy télen öltözködtél.-pirultam el.

-Jajj, Cass. Olyan cuki vagy amikor zavarban vagy!-ölelt meg. Annyira szerettem volna, hogy az a pillanat soha ne érjen véget, de ez is.csak egy álom volt.-Uh... lehet, hogy ezt mégsem kellett volna.-kuncogott.

-Miért?

-Mert nem tudom, hogy hol van az arcod.-burított le egy üveg vízzel, amit időközben vett.

-Ááhh! Ez rohadt hideg!-töröltem le a vizet az arcomról egy zsepivel.

-Inkább köszönd meg küklopsz!-nevetett.

-Ne hívj így!-mutogattam fenyegetően rá.

-Öhm... én, azt hiszem most... inkább elfutok.-szaldt el. Amint magamhoz tértem utána iramodtam. A ház tömbünk elött sikerült nyakon csípnem őt.

-Megvagy!-lihegtem, és magamhoz szorítottam.

-És mit akar velem csinálni a tanító bácsi, kérem?-kezdett el kisiskolásként beszélni.

-Ezt.-kezeimmel megfogtam az arcát, közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam.

(Igaz nem abba a ruhába van a lány, de mint már mondtam béna vagyok a képszerkesztésekhez...)

 Legyen ő olyan, amilyen szeretne, de én akkor is szeretni fogom. Nagy meglepetésemre nem taszított el magától, hanem engedte, hogy folytassam. A karjait a derekam köré fonta és magához szorított. Nagyon vártam már azt a napot, amikor ez megtörténik és el is jöt az ideje. Kimondhatatlanul boldog voltam.

-Bezzeg a mi időnkben ezt még büntették!-szólalt meg egy hölgy a közelben. Mi egyből befejeztük amit csináltunk.

-Hagyd már őket drágám! Ők is csak szerelmesek és azóta már változott a világ.

Ránéztem Kristen-re és láttam, hogy sikerült zavarba hoznom szegényt. Csak állt egyhelyben és a szoknyáján lévő láncot babrálta rák vörös fejjel. Annyira édes.

Felkaptam a karjaimba és bevittem a lépcsőházba.

♡Kristen szemszög♡

Basszusz! Teljesen leblokkoltam. Nem bírok muzdulni se. Csak álltam egyhelyben és ezt a hülye láncot babráltam, minthogy hozzá szóljak. Már égetett a tekintete, de én nem mozdultam. Aztán felkapott a karjaiba és a lépcsőházba vitt.

-Jól vagy?-emelte fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek.

-I...igen. Persze. Megyünk?-próbáltam terlni a témát.

-Ahogy óhajtod.-ment oda a lépcsőhöz.-Na mi van? Gyökeret eresztett a lábad?

-Öhm... valami olyasmi.

-Úgy örülök, hogy elromlott a lift, fel kell cipejelek téged a hatodikra.

-A hányadikra???-csuklott meg a hangom.

-A hatodikra. Süket lettél? Na gyere.-kapott fel. Még sokkos állapotban voltam ezért nem tudtam ellenkezni. A negyedik emeletnél Castiel már botladozott velem...

-Gyerünk Galaparos! Már csak két emelet!-bíztatta magát.-Nézd Kristen!-vitt oda az ablakhoz. Kinéztem és láttam a madarakat, de utána reflex szerűen lenéztem az utcára.

"Úristen! Castiel segíts! Szédülök... le fogok esni! Castiel!"

-Kristen. Kristen! Ez fáj!-kiáltott fel Castiel.-Engedj el.

-A-a-fúrtam a fejemet a mellkasába.

-Mi bajod van?

Én válaszul csak jobban szorítottam a nyakát becsukott szemekkel.

-Akkor megyünk tovább.

A lépcső elejénél járt amikor az egyik kezemmel megragadtam a korlátot és nem engedtem el.

-Kristen. Mi bajod van?

-Én innen nem megyek egy lépést se!-öleltem át a lépcső korlátot.

-Tériszonyos vagy?

-Ühüm.

-Na ne hülyéskedj már!-kezdte el lefejteni az ujjaimat a korlátról.

-Castiel. Ne, kérlek! Szédülök, hányingerem van. Fáj a fejem.-kezdtem el szipogni.

-Te nem viccelsz...

-Nem hát! Vigyél le innen!!

-Gyere, először nyugodj meg.-nyujtotta felém a kezét. Az egyik kezemmel megfogtam a kezét és felhúzott a földről.

-Már csak két emelet. Tudom, hogy bátoe r vagy. Gyere fel velem. Hidd el, nem fogod megbánni.-mosolygott rám.

-Biztos?-néztem rá félénken.

-Esküszöm az életemre!-nevetett.

-Rendben.-mentem bele a dologba.

-Fogjam kicsi kezed?-szemtelenkedett.

-Nem kell.

-Oké.-mondta, majd elindult felfele. Én is így tettem. A lépcső fordulóig minden simán ment. Aztán megszédültem.-El ne ess!-kapott utánnam.

-Oh... inkább visszafordulok.-fordítottam neki hátat.

-Ne most add fel vöri.-fogta meg a kezem.

-Akkor menj fel egyedül és hozd le a kutyust én addig meg itt várlak téged.-erősködtem.

-Nem túl jó gondolat. Ez a tömb tele van drogdílerrel és maffiózóval.

-És te komolyan itt laksz? Nem féltek?

-Apámé az egész tömb. Ő a góré. A főnök családját pedig nem szabad megtámadni.-nevetett.

-Bátor vagy!-forgattam a szemeimet.

-Jó. Itt maradj és ne állj szóba senkivel! Értve vagyok?-fogta meg a két vállam.

-Igen csak mennyél már, mert nagyon szédülök.

-Oké.-szaladt fel. Ha igaz amit mondott, akkor nagy veszélyben vagyok itt egyedül. Remélem nem találkozok senkivel. Jajj ne! Elszóltam magam... hangokat hallok a lenti léncsők felől és ha jól hallom felém tart. Mit csináljak? Cass azt mondta, hogy maradjak itt és ne álljak szóba senkivel.

-Igen apám, értettem elsőre is! Nyolckor a sikátorban.... De kiket küldesz segítségnek?... A gorillákat? Nemár!... Mikor választhatom én ki az embereket?... De... De ez így nem fair!... Értettem apám... Viszlát!-fordult arra az emeletre, ahol én vártam Castiel-re. *Jézusom! Most fogok meghalni. Ha nem lesz itt Castiel fél percen bellül, én tuti meghalok. Már csak pár lépésre van tőlem.* Éreztem a lehelletét a hátamnál és bumm! Nekem jött.

-Öhm... bocs!-húzott fel a földről.-Eltévedtél kislány?-jött közelebb hozzám.

-Castiel, gyere már kérlek.-suttogtam lehajtott fejjel.

-Mit mondtál?-emelte fel a fejemet. Nagyon meglepődtem, amikor felismertem, hogy ki az.

-Bruce?

-Kristen? Te meg mit keresel itt? Egy szintel feljebb lakunk.-mutatott felfelé.

-Tudom, csak tériszonyos vagyok és ennél tovább már nem merek menni, de mindjárt jön Castiel.

-Értem. Itt legyek amíg nem jön? Amint észrevettem eléggé berezelltél.-nevetett.

-Nem is igaz!-nyújtottam ki rá a nyelvem.

-Akkor megyek, szia!-indult el felfelé.

-Várj!-szóltam utánna.

-Igen?-fordult vissza.

-Ne hagyj itt... kérlek.-szaladtam fel utánna.

-Akkor gyere!-nevetett. Már az ajtajuk előtt álltunk, amikor nyitódott az ajtó.

-Öhm... Kristen! Te meg mit keresel itt fent?-vont kérdőre Castiel.

-Rám ilyesztett. Ott akart hagyni, és utána jöttem. Hol a kutyus?-kérdeztem vissza.

-Ha elállsz az útból, meglátod hol van.-mutatott a háta mögé. Én csak engedelmesen arrébb mentem az ajtóból. Castiel kilépett, Bruce pedig bement.-Menjünk.-tolt maga előtt.

-Oké, csak ne tolj!-indultam meg lefelé. Valahogy lefelé könnyebb, mint felfele. Leértünk a földszintre és kimentünk az utcára.

-Merre menjünk?-fordított magával szembe és belenyomott valamit a tenyerembe. Én lepillantottam és egy labda volt a kezemben.

-Ez meg mi?-néztem rá furcsán.

-Démon! Nézd mi van Kristen-nél.-mutogatott rám és előjött a háta mögül egy böhöm nagy kutya és rámugrott.

-Ááá!!! Castiel! Szedd le rólam.-sikítottam.

-Most miért? Olyan cukik vagytok! Had fényképezzelek le vele.-nézett rám kutyus szekekkel.

-Csak akkor, ha most azonnal leszeded rólam!-toltam el a kutya képét az arcomtól.

-Oké. Démon, lábhoz!-füttyentett. A kutya engedelmesen odaszaladt a gazdájához, leült a lába elé és lihege csóválta a farkát. A gazdája pedig felhúzott a földről.

-Köszi.-poroltam le magam.

-Add a labdát.-nyújtotta felém a kezét.

-Tessék!-adtam oda neki.

-Mit szólsz, ha kimennénk a partra?

-Ilyenkor?

-Nem... majd három év múlva! Persze, hogy most.-ragadta meg a karomat és magával húzott.-Gyere Démon!-szólt oda a kutyának.

-Muszály mindig húznod magad után, mint egy ebet?-rángattam ki a kezemet a szorításából.

-Bocsi.-dörzsölte a tarkóját.

-Na mindegy.-indultam meg mellette.

-Mit csináltatok Bruc-al?

-Megijesztett utána, pedig ott akart hagyni és inkább felmentem vele.

-Akkor ezért röhögott ott melletted...-mosolygott.

-Kössz a megértést!-böktem vállba.

-Nem tehetek róla, hogy betoji vagy.-tette fel a kezét védekezően.

-Nehogy már neked áljon feljebb Rais!-fontam keresztbe a karjaimat.-Nem rajtad röhögtek ma vagy négyen.-tettettem a sértődöttet.

-Gyere már!-nyújtotta felém a szabad kezét.

-Na jó!-mosolyodtam el és megfogtam a kezét. Amint kiértünk a partra, Cass levette Démonról a pórázt és hagyta, hadd szaladgáljon. Mi levettük a cipőinket, hogy ne menjem bele homok és tovább sétáltunk. Már nagyon kínosnak éreztem a csendet köztünk, így azt gondoltam megtöröm a csendet.

-Kristen...

-Cass...-szólaltunk meg egyszerre.-Mond csak.

-Nem. Lányoké az elsőbbség.-mosolygott rám.

-De te vagy a fiú.-löktem oldalra.

-Figyu. Ne haragudj, hogy nem mondjuk el, miért nem mehetsz egyedül sehová, csak szeretünk téged és nem akarjuk, hogy bajod essen... Megint.

-Mért esne bajom? Philip megint megszökött? Vagy mi a nyavaja?-fordultam vele szembe.

-Nem. Dehogyis! Másról van szó.-fogta meg a két vállam.

-De mégsi miről? Miért nem tudjátok elmondani? Josh is állandóan titkolózik. Már szinte soha semmit nem mond el nekem. Régen mindent elmondtunk egymásnak. Castiel, tudod mennyire rossz érzés ez?-kezdtem el zokogni.

-Biztos meg van rá az oka.

-De mégsi mi? Egyre jobban kezdem azt érezni,  hogy már nem szeret... Lassan már senki sem foglalkozik velem a családból.-szipogtam.

-Kristen...-ölelt meg.-Ne mondj ilyeneket. Szeret téged Josh, jobban, mint ahogy azt te gondolnád. Te jelented neki a világot.

-De én ezt akkor miért nem érzem?

-Mert biztos úgy gondolja, hogy már nagy lány vagy és nincs rá szükséged.

-Pedig most van rá a legnagyobb szükségem. Nem fogom tudni végig csinálni ezt nélküle. Nem fogom túlélni ezt a Boris anya dolgot a segítsége nélkül.

-Ha haza mész, szerintem ez legyen az első dolgod, hogy megbeszéled vele a dolgot.

-Nem tudom...-töröltem meg a szemem.

-Beszéljek vele?

15.rész-A titkokra fény derül 3/2

♡Amanda szemszög♡
-Sat, gyere már! Le fogjuk késni a gépet!-kiáltottam be a házba.
-Mennék én kicsim, csak... ááá!-kiáltott fel és hallottam egy tompa puffanást.
-Jézusom! Jól vagy szívem?-szaladtam oda hozzá.
-Igen, csak megcsúsztam a lépcsőn egy táskában, amit elejtettem.-dörzsölte a fejét-Egyeltalán minek kell ennyi táska?
-Nemsokára itt az ikrek szülijapja és egy egész bőröndöt elfoglal az ajándékuk fejenként.-segítettem föl a földről.
-Így már értem. Remélem nem voltak törékenyek.
-Nyugi, Kristen-nek egy báli ruhan, Joshua-nak pedig egy öltöny és egy új sport cipő.-pusziltam meg.
-Rendben. Én kiviszem a kocsiba a csomagokat, te addig ellenőrizd, hogy mindent kikapcsoltál-e.-ment ki a házból. Gyorsan leellenőriztem mindent, bezártam a bejárati ajtót és beszálltam az autóba. Tíz perc alatt ki is értünk a reptérre. Megvettem a jegyeket Londonba, majd oda mentünk a hármas kapuhoz. Két perc múlva már a repülőn ültünk. Mivel nem egymás mellé kaptuk a jegyeket, ezért felhívtam Magie húgomat, hogy egy nappal hamarabb érkezünk. Nagyon örült neki. Megkérdezte, hogy körülbellül mikorra ér oda a gépünk, mert akkor értünk küldi Bredford-ot. Beszélgettem volna még egy darabig a húgommal, de sajnos rámszóltak, hogy kapcsoljam ki a telefont. Az út elég lassan tel el, de mire leszállt a gépünk, már láttam Bredford autóját a parkolóban. Megkerestük a csomagjainkat, majd elindultunk a kijárat felé. Már majdnem kint voltunk a parkolóban, amikor valaki odakiáltott nekünk.
-Amanda! Itt vagyok!-megfordultam és a sógoromat vettem észre integetni.
-Jajj, bocsánat Bred. Nem vettelek észre téged.
-Semmi baj. A szoba elég rumlis, de Magie próbált benne rendet rakni. Joshua elég nagy kupit szokott csinálni, amit három hét alatt se lehet kitakarítani...-forgatta a szemeit, miközben bepakolta a bőröndöket a csomagtartóba.
-Kiköpött apja!-nevettem el magam miközbe beszálltunk az autóba.
-Mikor akarod nekik elmondani az igazat?-nézett komoly tekintettel rám a visszapillantó tükörben.
-Nem tudom...-hajtottam le a fejemet-De még a születésnapjuk előtt kellene.
-Már nyolcadikos korukba el kellet volna mondanod nekik kicsim.-fordult hátra hozzám Sat.
-De szegénykéim összetörtek volna.
-Mert most szerinted nem törnének össze lelkileg Amanda?
-Nem.-vágtam rá.
-Igazad van. Mert tizennyolc évesen teljesen máshogy fogják fel a dolgokat, mint tizennégy évesen... Ne zavarjon, hogy a lányod kómában van az ilyen eltitkolt dolgok miatt...-emelte fel a hangját Bredford.
-Ne mond meg nekem, hogy mit és mikor mondjak el a gyerekeimnek!-emeltem fel én is a hangomat.
-Azt se tudod, hogy kell bánni a gyerekekkel! Mikor idekerültek hozzánk a gyerekek, úgy viselkedtek, mint a neveletlen buta parasztok! Mert te nem tudtad őket megnevelni!
-Ne te mond meg nekem, hogy hogyan neveljem a saját gyerekeimet Bredford!
-Nem is neveled őket! Mi neveljük mind az ötöt! Mi neveljük őket helyetted! Milyen anya vagy te, mond meg! Amint jött egy lehetőség te az első adandó alkalommal át passzoltad a gyerekeket nekünk! Évente talán, ha kétszer eljössz a gyerekeidhez, aztán csodálkozol, ha Frederick meg se ismer! Hát ilyen a jó anya? Olyan a jó anya, mint te, hogy a húgához passzolja az összes gyereket, csak azért, hogy bulizhasson és szórakozhasson? Ilyen egy jó anya Amanda??
-Minden embernek vannak hibái!-rontottam be a házba, mivel már megérkeztünk.
-A te hibád pedig az, hogy rossz anya vagy Amanda!-jött be utánam az ajtón.
-Héj, héj, héj! Haggyátok már abba gyerekek!-szólt közbe Magie-Mégis mi a fene ütött belétek?
-Hagyd őket. A reptér óta ez megy.-hozta be a csomagokat Sat.
-Az kedves húgocskám, hogy a férjecskéd elkezdett faggatózni, hogy mikor mondom el a gyerekeknek, hogy nem Philip az apjuk.-mondtam
-És ebből jukadtatok ki erre a nagy kiabálásra?!-hitetlenkedett a húgom.
-Amint látod, igen.-ült le a kanapéra Sat.
-Amanda Brookman! Legalább neked lenne annyi eszed, hogy nem állsz le Bred-el vitázni!-fogta a fejét Magie.
-Én abba hagyom a vitát. Elmentem Joshua-hoz.
-De ő még suliban van.
-Tudom.-mosolyogtam-Azért megyek, hogy meglepjem egy kicsit. Na sziasztok.
Elköszöntem a többiektől, makd elindultam gyalog Joshua gimijébe. Tavaszhoz képest elég hideg van Londonban. Jó, mondjuk én a madridi időjáráshoz vagyok hozzászokva. Mivel kiskoromban itt laktam, ezért úgy ismerem Londont, mint a tenyeremet. Ha bekötik a szememet egy sállal, porszemre pontosan elvezetem az embert bárhová Londonban. Elég gyorsan odaértem a gimi elé. Mielőtt elindultam, megnéztem, hogy milyen órája lesz, mire ideérek. Megálltam a csarnok bejárata előtt, vettem egy mély lélegzetet és benyitottam. Még nem szoktam meg a bent lévő sötétséget, de azt észrevettem, ahogy Joshua kiabálva rohan felém, ezért megálltam és kitártam a karomat.
-Oh, Joshua! Annyira hiányoztál kis fiam-öleltem meg mikor odaért hozzám.
-Úgy volt, hogy csak holnap jöttök.
-Igen, de annyira hiányoztál, hogy nem bírtam addig várni.-pusziltam meg az arcát.-Milyen nagy lettél!-nézetem fel rá, mivel egy fejjel magasabb nálam. -Én tizennyolc éves kis fiam!-mosolyogtam tovább, majd előbukkant egy könnycsepp a szememben.-Büszke vagyok rád!
-Miért?-értetlenkedett.
-Azért, mert erősnek tetteted magad, hogy mások ne lássák mennyire összetörtél bellülről és, hogy mennyire szarul vagy.
-Csak suliban. Otthon ugyanolyan vagyok mint a többiek. Komoly, kedvtelen, és hiányérzetes. Minden nap bent vagyok nála éjfélig. Mert utána hazaküldenek vagy az ápolók vagy nénje.
-Minden rendben lesz!-öleltem át szorosan.-Csak bízz benne.-simogattam meg a kézfejét.
-Khm! Elnézést asszonyom, de éppen egy órát zavart meg!-közölte hűvösen a tényt velem az egyik tanár.
-Elnézést! Maga annyira ismerős... hmm... Boris Anderson! Istenem de rég láttalak!
-Amanda?!
-Ti... ismeritek egymást?-hitetlenkedett Joshua.
-Osztálytársak voltunk egy időben.-válaszolt Boris.
-Azok a régi szép idők...!-ábrándoztam.-El is felejtettem. Boris, bemutatom a legidősebb fiamat, Joshua-t.
-A fiam? Kristen pedig a lányom?
-Igen.-mosolyogtam.
-Hogyan?? Ő az apánk??-akadt ki Joshua.-Komolyan ő az apám? Anya, ez ugye csak vicc!
-Ez az igazság kis fiam. Boris a vérszerinti apátok!
-Tizennyolc évig hazugságban éltem? Tizennyolc évig azt hittem, hogy Philip az apám, erre benyögitek tizennyolc év után, hogy Boris Anderson az apám???-kiabált velem.-Mért nem a halálos ágyamon mondjátok el az igazat? Vagy éppen azt akarod tenni Kristen-nel? Délután bemész és a kómában fekvő lányodnak beszámolsz arról, hogy az "apánk" nem is az apánk?! Szégyelld magad Amanda Brookman!-üvöltötte bele a szemembe, majd fújtatva elment az öltözőbe,átöltözött és egy megvető pillantás kíséretében elhagyta a termet. Én még beszélgettem egy ideig Boris-al, mert tudtam, hogy fölösleges Joshua után mennem. Érthető a viselkedése. Meg kell békélnie a gondolattal, hogy Anderson vér folyik az ereiben. Elmeséltem Boris-nak mindent amiről lemaradt. A gyerekek első szavaitól, az első csókjukig. Szegény majdnem elsírta magát, amikor eljutott a tudatáig, hogy tizennyolc évnyi apaságról maradt le egy rosz döntés miatt.
-Amanda... nagyon sajnálom, amit akkor mondtam neked, de fiatal voltam és csak a karieremre tudtam gondolni. Ne haragudj rám, hogy ott hagytalak egyedül...-szorította meg a kezeimet.
-Semmi baj Boris! Mind a ketten fiatalok voltunk. Persze nem esett jól, hogy ott hagytál terhesen, de úgy gondoltam, hogy a gyerekeim nem nőhetnek föl apa nélkül, ezért anyámékra hallgattam és igent mondtam Philip-nek, mikor megkérte a kezemet.
-És ebből lett a baj Amanda. Nem lett volna szabad anyádékra hallgatnod!
-Nem hallgattam volna rájuk, ha nem hagysz ott.
-Te is elvállaltad volna a helyemben.-emelte fel Boris a hangját.
-Ha tudom, hogy gyerekem lesz, nem vállalom el az olyan állást, amelyik két kontinensel arrébb van a családomtól!-viszonoztam én is a hangnemet.
-Amanda, kérlek ne kiabálj velem.-szorította meg a felkaromat.
-Te kezdted Boris! És engedj el, mert ez fáj!-néztem könnyes szemekkel rá.
-Ne... ne haragudj... ké... kérlek bocsáss meg nekem...-engedett el és lépett hátra tőlem három lépést.
-Szia Boris.-fordítottam neki hátat.
-Amanda!-kiabált utánnam.-kérlek...
-Viszlát!-néztem vissza rá. Kimentem a teremből és az igazgatói irodába vezetett az utam. Amint az ajtó elé értem bekopogtam az üvegen.
-Szabad!-kiabált ki az igazgató nő. Bementem és leültem az egyik székre.
-Áh, Mrs. Brookman. Milyen kellemes meglepetés. Mi szél hozta önt?
-Joshua Samuel Thomson hiányzását szeretném mára igazolni.
-Egész napra vagy...?
-A negyedik órától kezdve.
-Indok?
-Családik problémák.
-Rendben. Kérem itt írja alá és már végeztünk is.
-Parancsoljon.-adtam vissza a papírt az igazgató asszonynak.
-Köszönöm.
-Én is köszönöm. Viszont látásra asszonyom.
-Viszlát!-köszönt el tőlem. Kimentem a gimiből, majd elindultam Kristenhez a kórházba.
♡Amber szemszög♡
-Minek kellet ide jönnünk Amber?-kérdezte Dake.
-Mert hallottam, hogy Deborah valamit tervez Kristen ellen.
-Már én is kezdek gyanakodni. Tesi után nagyon el gondolkodott, utána pedig ördögien felkacagott. Valami durva lesz. De honnan hallottad?
-Mert szövetkezni akart velem ellene. Csak sajnos ő nem hallotta, hogy át áltam a ti oldalatokra.
-Hát ez bukta Debyke.-kacagott Ty.
-Srácok! Meg kell akadályoznunk!
-Ha addig élünk is!-ugrott fel mindenki székéből.
-Egy kicsit kevesebb lelkesedéssel gyerekek.-csitítottam őket.-Hol van Josh??-fordultam Rosa felé.
-Vagy százszor hívtam már, de nem veszi fel. Biztos lenémította, hogy bokszolás közben ne zavarja senki.
-Bokszolni? Mégis hol?
-A Richwood konditermében.
-De... oda csak az oda járó diákok mehetnek.
-A Sweet Amoris előtt oda járt.-magyarázta Rosa.
-Így már értem.-bólogattam.-Mennyi az idő gyerekek?-néztem a kávézó fali órájára.-Fél négy? Bocsi, de nekem mennem kell, mert elkések. Majd hétfőn suli előtt megbeszéljük a dolgokat. Jó így mindenkinek?-kérdeztem, miközben felálltam az asztaltól.
-Persze, csak Kristen-nek ne essen semmi baja!-mondta Castiel.
-Rendben. Akkor hétfőn negyed hétre mindenki legyen a gimi előtt. Sziasztok.-köszöntem el.
-Oké. Szia!-köszöntek el tölem szinte kórusban.
♡Joshua szemszög♡
Haza kellett mennem az edzős cuccaimért. Farmerban nem kondizhatok. A házunk elé érve elkezdtem a kulcsaim után kutatni. Nagy nehezen megtaláltam a táskám legalján. Már majdnem belement a kulcs a zárba, amikor beszorult. Se ki, se be nem tudtam tenni azt a kulcsot.
-Hogy ennek a k*rva zárnak is pont most kellett bekrepálnia!-rángattam kifelé a kulcsot, amikor lenyomódott a kilincs a kezem alatt és kinyitódott au ajtó. Beléptem a házba kivettem bellülről a kulcsot, majd kívülről is kihúztam a sajátomat, visszatettem bellülre a másik kulcsot és becsuktam magam után az ajtót.
-Csövi!-intettem mindenkinek, majd felszaladtam a szobámba. Gyorsan összeszedtem a cuccokat, beletettem a sport táskámba, majd lerohantam a lépcsőn és elmentem felvenni a cipőmet. Már pont ki akartam lépni a házból, amikor Bred bácsi vissza hívott. Megfordultam és bementem a nappaliba.
-Mondjad.-vetettem oda félválról.
-Mért vagy ilyen korán itthon?
-Mert nem volt kedvem tovább bent maradni.
-És anyádat hol hagytad?-kérdezte Sat.
-Az apámmal trécselni!-forgattam a szemeimet. Már éreztem, hogy ha most nem megyek ki a házból, ebből nagyon durva csetepaté lesz. Mivel nem akartam ma már veszekedni, ezért sarkonfordultam és elindultam az ajtó elé.
-Philip-el?-sikított Magie néni.
-Ő nem az apám! Soha nem is volt az!-ment fel bennem a pumpa.
-Szóval elmondta.-suttogott Bred bácsi.
-Ti erről végig tudtatok?-akadtam ki.
-Igen tudtunk.
-Ezt nem hiszem el! Komolyan a tesitanárom az apám??
-Igen.
-Szép kis család, mondhatom... mindenki tudta, hogy Boris az apánk, csak én és Kristen nem! Miért nem mondtátok el hamarabb??
-Mert anyád akarta elmondani Joshua!
-Mielőtt mélyebbre süllyedne ez a beszélgetés én léptem! Csá!-mentem ki a házból. Ahhoz képest, hogy a város legvégén volt a terem, elég hamar odaértem gyalog. Már remegett a kezem a dühtől. Nagy nehezen sikerült a diákigazolványomat lehúznom az ajtónál, szinte kitépve az ajtót mentem el átöltözni. Miután ezzel végeztem, magamhoz vettem egy boksz kesztyűt és oda mentem az egyik bokszzsákhoz, hogy levezessem a feszültséget. Először gyengéket ütöttem és szidtam az anyámat, majd egyre erősebbeket és erősebbeket ütöttem.
-Héj, héj, héj, Joshi! Mit ártott neked az a bokszzsák?-húzott hátrébb Luke.
-Engedj el haver, vagy neked húzok be!-fújtattam.
-Nyugodj már le egy kicsit!!-jött oda Sky.
-Nem tudok, azért jöttem ide, hogy lenyugodjak... de ez se segít! Engedj már el Luke!-téptem ki magamat a kezei közül, majd visszamentem püfölni a zsákot.
-Lucie?-jött oda Alex.
-Anyám! Hogy rohadjon meg, mind a kettő.-lihegtem, miközben már a kezem is fájt az ütések erősségétől.-Tizennyolc éven keresztül képes volt elhitetni velünk azt, hogy Philip az apánk, és ma bejön a gimibe és benyögi, hogy Boris Anderson az apánk!!!-üvöltöztem.
-Az az izomagyú tesi tanár?-jött oda hozzánk az összes fiú, aki bent volt a teremben.
-Boris meghúzta anyádat?-csodálkozott Kamaron.
-Nem b*zdmeg! Smároltak és abból lettünk Kristen-nel....-kaptam a fejemhez.-Be kell mennek Kristen-hez.. basszus! Annyira felhúzott ez az egész, hogy elfelejtettem a húgomhoz bemenni...-rohantam az öltöző felé.
-Mi is mehetünk veled?-kiáltottak utánam.
-Minek? Szerintem inkább kerüljétek az intenzív osztályt!
-Azért, mert irtóra dögös a húgod, ráadásul imád sportolni. Mért van az intenzíven?-kérdezte Sky.
-Mondj valami újat haver. Mert kómában van. Na léptem. Még találkozunk! Császtok!-intettem nekik és már rohantam is a kórházba. Huhh! Hogy bír Kristen ilyen sebességben futni? Mire odaértem a kórterme elé lógott a belem konkrétan. Olyan sebességben futottam, ahogy Kristen szokott kocogni. Na igen, én vagyok az idősebb, de ő a gyorsabb... az ikrek adottságai teljesen mások. Benyitottam a szobába és anyát láttam az ágy mellett ülni.
-Kisfiam, beszéljük meg.-szólt hozzám, miközben én leültem az ágy másik oldalához.
-Nem most! Nem fogok a húgom hallatára veszekedni veled!-zártam le a témát.
Úgy egy órája voltam ott, amikor nyitódott az ajtó.
-Oh... jó napot! Castiel Galaparos.-nyújtott Castiel kezet anyámnak, hoz bemutatkozzon.
-Szervusz! Amanda Brookman.-fogott vele kezet anyu.
-Mizu Josh?-dogtunk kezet.
-Semmi. Veled?
-Hát... van valami amiről tudnod kell...-tördelte a kezeit.
-Gyerekek én lemegyek a büfébe. Kértek valamit?-állt fel anyu.
-Nem. Csá!-vágtam oda hűvösen.
-Castiel?-fordult Cass felé.
-Nem, köszönöm.
-Majd jövök. Sziasztok.-lépett ki az ajtón.

14.rész-A titkokra fény derül 3/1

Már reggel negyed nyolc van. Negyvennyolc órája semmit nem aludtam... annyira sok volt a stressz az utóbbi két napban, hogy nem tudok aludni. Nagyon fáradt vagyok. Na mindegy. Mindjárt itt van Josh meg Alex. Jobb ha összeszedem magam. Kikecmeregtem az ágyból és rendbe szedtem magam. Kimentem a kapuba és ott vártam a többieket, mert egy kicsit hamarabb végeztem, mint kellett volna. Úgy tíz  perce áltam a kapuban, amikor megláttam a 180cm magas Alex-et.
-Sziasztok. Mehetünk?-kérdeztem amint ide értek.
-Szia. Felőlem igen.-mondta Josh.
-Felőlem is!-válaszolt Alex is, majd elindultunk.
-Miért léptél le tegnap olyan hamar?-kérdezte Josh.
-Biztos valami dolga akadt neki Joshi! Ne legyél ennyire kíváncsi!-nevetett Alex.
-Igazából nem volt semmi dolgom, csak... mindegy, hosszú! Váltsunk témát.
-De én nem akarok témát váltani! Mond már el!-erősködött Josh.
-Nem!-adtam egyszerű választ.
-De...
-Ha nem akarja elmondani, akkor nem is fogja elmondani! Tartsd tiszteletben a döntését Joshi!-állt meg a járda kellős közepén Alex.
-Oké.-szomorodott el Josh.
-Amúgy mi van veled mostanába Alex? Régen bandáztunk.
-Hát, nincs túl sok időm. A húgomra én vigyázok minden nap, mert apa állandóan dolgozik, a mostohám meg túlságosan el van foglalva magával. Lassan én leszek az apja a saját húgomnak.
-Az elég sz*r ügy.-Mondta Josh.
-Az.-helyeseltem. Elértünk a sulik utcájának kereszteződésébe.
-Majd még beszélünk! Sziasztok!-indult Alex egyenesen előre, mi pedig balra.
-Írunk ma valamiből?-kérdezte Josh pár perc után.
-Nem. Tesiből megyünk csak parkot futni.
-Király... azt hittem már kímél minket ezen a héten.
-Haha!-nevettem fel-Péntek van Josh! Ilyenkor szokott minket csak igazán szivatni.
-Ajj már! De ez lehetne neki egy kivételes nap.
-Arra várhatsz.-léptünk be a gimi kapuján.
♡Joshua szemszög♡
Király! Mostmár legalább tudom, mit érez Cass, nem aludtam éjjel semmit, mert Lucie-val skype-oltam. Hulla fáradt vagyok és még tesin is hajthatok mint az állat. De legalább első három órában aludhatok. Ének és dupla töri utána pedig dögvész lesz. Bementünk a terembe és leültünk a saját helyünkre.
-Cső Ken!-ültem le a padtársam mellé.
-Szia. Mi van veled? Úgy nézel ki, mint a mosott sz*r.
-Kösz! Ez kedves volt! Nem aludtam éjjel semmit.
-Így jár az aki nem alszik!-nevetett ki.-Mi a helyzet Kristen-nel? Kezdek aggódni érte.
-Majd jövőhéten jön valamikor suliba.
-Mi baja van?
-Influenzás.-hazudtam róla.
-Szegény! Biztos unatkozik egyedül otthon. Majd délután meglátogatom.
-Nincs otthon. Bent van megfigyelésen és amúgy is fertőző státuszban van. Nem lehet látogatni.
-Értem. Üzenem neki, hogy gyógyuljon meg minél hamarabb.
-Át adom! Most pedig, ha megbocsátassz, jó éjt! Majd ha vége a dupla törinek kelcs fel!
-Oké.
Mikor felébresztett Kentin, úgy éreztem, mintha teljesen kicseréltek volna, de nem sokáig. Tesi... utálom a pénteket. Kiballagtam a szekrényemhez, hogy kicseréljem a táskám a tornazsákomra, majd megcéloztam a tornatermet. Bementem az öltözőbe, felvettem a tesicuccom, majd kimentem a tesiterembe. Elkezdődött a kínzás... 2500m-t kellett lefutni, úgy, hogy, le is osztályozzák. Kristen már ugrálna örömében és tapsikolna!-mosolyodtam el.
-Ennyire örül a futásnak Thomson?-nézett rám Mr. Anderson, más néven "Boris a gyilkos".
-Nem tanár úr, csak eszembe jutott, hogy a húgom most ugrálva tapsikolna örömében!-válaszoltam egyszerűen.
-Jólvan gyerekek, indul a futás!-indította el a stoppert. Úgy 1,5km-nél tartottam, amikor az éppen nyitódó terem ajtóra pillantottam és egy ismerős alakot láttam meg.
Nem érdekelt, hogy mennyi lesz az eredményem vagy, hogy mennyire vagyok fáradt kiabálva sprinteltem oda a nőhöz.
-Anyaaaaaa!-sprinteltem hozzá, mire ő ölelésre tárt karokkal várt engem.
-Oh, Joshua! Annyira hiányoztál kis fiam-ölelt meg mikor odaértem hozzá.
-Úgy volt, hogy csak holnap jöttök.
-Igen, de annyira hiányoztál, hogy nem bírtam addig várni.-puszilta meg az arcom.-Milyen nagy lettél!-nézett fel rám ég kék szemeivel. Na igen, a szemünk az tőle van.-Én tizennyolc éves kis fiam!-mosolygott tovább, majd előbukkant egy könnycsepp.-Büszke vagyok rád!
-Miért?-értetlenkedtem.
-Azért, mert erősnek tetteted magad, hogy mások ne lássák mennyire összetörtél bellülről és, hogy mennyire szarul vagy.
-Csak suliban. Otthon ugyanolyan vagyok mint a többiek. Komoly, kedvtelen, és hiányérzetes. Minden nap bent vagyok nála éjfélig. Mert utána hazaküldenek vagy az ápolók vagy nénje.
-Minden rendben lesz!-ölelt át szorosan.-Csak bízz benne.-simogatta meg a kézfejemet.
-Khm! Elnézést asszonyom, de éppen egy órát zavart meg!-közölte hűvösen a tényt Mr. Andrson anyuval.
-Elnézést! Maga annyira ismerős... hmm... Boris Anderson! Istenem de rég láttalak!
-Amanda?!
-Ti... ismeritek egymást?-hitetlenkedtem.
-Osztálytársak voltunk egy időben.-válaszolt Boris.
-Azok a régi szép idők...!-ábrándozott anyu.-El is felejtettem. Boris, bemutatom a legidősebb fiamat, Joshua-t.
-A fiam? Kristen pedig a lányom?
-Igen.-mosolygott anyu.
-Hogyan?? Ő az apánk??-akadtam ki.-Komolyan ő az apám? Anya, ez ugye csak vicc!
-Ez az igazság kis fiam. Boris a vérszerinti apátok!
-Tizennyolc évig hazugságban éltem? Tizennyolc évig azt hittem, hogy Philip az apám, erre benyögitek tizennyolc év után, hogy Boris Anderson az apám???-kiabáltam.-Mért nem a halálos ágyamon mondjátok el az igazat? Vagy éppen azt akarod tenni Kristen-nel? Délután bemész és a kómában fekvő lányodnak beszámolsz arról, hogy az "apánk" nem is az apánk?! Szégyelld magad Amanda Brookman!-üvöltöttem bele a szemébe teljes dühömből, majd fújtatva elmentem az öltözőbe, kidühöngeni magam, majd átöltöztem és egy megvető pillantás kíséretében elhagytam a termet.
-Josh!-kiáltott utánam Rosa.
-Szólj!-vetettem oda félvállról.
-Először is várj már meg!-lihegett, mire én megálltam és vártam, hogy odaérjen hozzám.-Mi volt ez a csetepaté?
-Semmi! Csak anyám egy... pffuuu! Lelépek a mai napra. Nem érzem túl jól magam és amúgy is egyedül akarok lenni.
-Megyek veled!-erösködött.
-De most egyedül szeretnék lenni Ro.
-Nem érdekel! Az ilyesmit nem jó, ha magadban tartod!
-De mi lesz a divattervező szakköröddel?
-Megtartja helyettem más! Akkor hova megyünk?
-Először a park. Kell egy kis nyugalom.-zártam be a szekrényemet. Elindultunk ketten a parkba. Annyira dühös vagyok anyura.
- Hogy hazudhattak ennyi éven át?-dühöngtem.
-Kik?
-Anyu és Philip.
-Biztos megvolt rá az okuk.
-Maximum anyunak. Philip nem is tudott róla. Ő is hazugságban élt tizennégy évig. 2010. Október 20-a volt... akkor tudta meg az igazságot. Ezért viselkedett velünk úgy, ahogy! Ezért várt veréssel otthon, ahelyett, hogy megdicsért volna, hogy megvédtem a húgomat!
-Miről beszélsz Josh?-ült le egy padra Rosa.
-Később értem haza aznap a suliból és egyből pofont kaptam köszönés gyanánt. Kristen kirohant a konyhába a nagy puffanás hangjára és amikor meglátott a földön, sikítva futott oda hozzám erre ő is kapott egy hatalmasat. Éppen akkor toppant be anya a konyhába és felsikított. Apa... vagyis Philip rögtön rátámadott, elhordta mindenféle k*rvának és egyszer csak előrántott egy kést a konyha fiókból. Mind ketten felpattantunk a földről. Én a kést próbáltam elvenni tőle, Kristen pedig anyu elé ugrott. Kicsúszott a keze a kezeim közül, lendült a keze, utána márcsak egy sikítást hallottunk és láttuk, ahogy Kristen összeesik.
-Jézusom!-kiáltott fel Rosa.
-Három napot küzdöttek érte. Amikor már feladták és elkönyvelték, hogy elvesztettek egy beteget, felerősödtek az életjelei. Egy évig kómában volt után pedig három évig nem tudott beszélni és tavaly szeptemberben szólalt meg először. -ültem le a lány mellé és arcomat eltakarva  kezeimmel zokogtam.
-Nyugodj meg Josh.-simogatta a hátam Ro.
-Ha az olyan egyszerű lenne, hidd el! Megtenném.-sóhajtottam, miközben zepit halásztam a zsebemből.-Tizennyolc évnyi problémát kiadni magamból, majd lenyugodni nem annyira egyszerű.
-Hogy érted?
-Mindig elfolytottam az érzéseim, mert Philip-en kívül én voltam az egyetlen férfi a családban, így erősnek kellett lennem. Még akkor is amikor a világon az egyetlen lány aki fontos nekem életveszélyben feküdt a kórházban.
-Így már meg tudom érteni.
Pár percig csak néztük egymást síri csendben.
♡Rosalia szemszög♡
Szegény Josh, annyira sajnálom őt. Ami történt Kristen-nel, azt fel sem bírom fogni ép ésszel. Azt az egyet nem értem, hogy mire célzott akkor Josh, amikor az anyjától kérdezte, hogy ezt Kristen-nek mikor szándékozza elmondani, hogy ma bemegy hozzá és elmondja a kómában fekvő lányának? Mért van Kristen megint kómában? Az azért megnyugtatott, hogy megbízik bennem Josh és elmondja ami éppen a lelkét nyomja. Nem volt szép húzás az anyjától, hogy hazudott nekik az apjukról. De legalább todom mostmár, hogy miért hasonlít annyira Josh Boris-ra és, hogy kitől örökölte Kristen a sport imádatát. Hangosan felkacagtam.
-Mi ennyire vicces?-kérdezte Josh.
-Mostmár legalább tudom, hogy miért hasonlítasz ennyire Boris-ra és, hogy kitől örökölte a húgod a sport imádatát!-nevettem.
-Na látod ez bennem fel sem merült.-nevetett velem együtt.-Nem haragszol meg Ro, ha azt mondom, hogy el kell mennem?
-Nem baj, de mégis hova?
-Bemegyek a box terembe levezetni a bennem lévő feszültséget.
-De a városban nincs is box terem.
-De van. A Richwood-nak van a város szélén egy.
-De oda csak a Richwood diákjai járhatnak boxolni.
-Meg akik oda jártak minimum egy évig!-mosolygott és elővett egy régi diákigazolványt.-Nézd csak!
"Név: Joshua Samuel Thomson
Szül. dátum: 1997. 05. 26.
Szül. hely: Spanyolország, Madrid
Iskola neve: Richwood High Shool
Kiállítás idelye: 2014. 09.01.
Kiállítás helye:London"
-Komolyan a Richwood-ba jártál?-bólogattam.
-Bezony ám.-bólogattott Josh.
-Akkor miért jöttél át a Sweet Amoris-ba?
-Azért, mert tele volt az összes osztály és nem tudták felvenni Kristen-t, így mind a ketten beadtuk a jelentkezésünket ide és fel is vettek minket.
-És tényleg Samuel a második neved?
-Igen de ezt csak te tudhatod, úgyhogy senkinek egy szót sem!
-Lakat a számon!-kacsintottam rá.
-Én is így gongdoltam.-kacsintott vissza.
-Akkor én megyek is.-köszönt el tőlem.-Majd jövő héten találkozunk. Szia Ro!
-Szia Sam!-nevettem.
-Ezt megjegyeztem Viktoria!-kiáltott vissza, majd elviharzott.
♡Deborah szemszög♡
Na tessék, anyuci bejött megnézni a kicsi fiacskáját és, hogy kiverje a balhét! Az egész család szánalmas. Az a kis liba meg ellenem fordította az én Cass-omat. De majd meglátjuk ki nevet a végén!-nevettem fel ördögien.
-Már megint min jár az agyad húgi?-kérdezte meg Dake.
-Ahhoz neked semmi közöd! És ne hívj így, mert nem vagyok a húgod, csak a mostoha húgod!
-Óh! De morcos itt valaki.
-Nem morcos vagyok, csak egy kis libát tervezek eltenni lábalól!-húztam ördögi mosolyra a számat.
-És ki lenne az?-erősködött.
-Az legyen az én gondom haver! Te foglalkozz a saját problémáddal.
-Éppen azon vagyok.
-Akkor pá lúzer!-nevettem ki.
-Olyan nehéz lenne legalább egyszer kedvesnek lenned velem szemben?
-Arra várhatsz királylány!
-Az én imádott húgicám!-kiáltott utánam.
-Tedd hozzá, hogy mostoha!-gúnyolódtam, majd ott hagytam. Elkezdtem kitervelni, hogy hogyan fogom eltenni lábalol azt a kis cafkát. Tudok egyet s mást a múltjáról... Hmm... Talán ez lehet a megoldás. Nem! Ez túl kevés tőlem. Amúgy is, inkább csak sajnálná, mint ,hogy mérges lenne rá... Gondolkodj Deborah! Gondolkodj! Mi lenne ha... Á! Nem jó. És ha... Ez sem! Tudom! Magam ellen fordítom és az én oldalamra állítok mindenkit, így kénytelen lesz itt hagyni a gimit.-dörzsöltem össze a tenyereimet. Meg is van, hogy hogyan fogom a tervem véghez vinni. Szükségem lesz Amber segítségére.
Elindultam Amber felkeresésére. Megkérdezek pár embert, hogy hol találom meg őt.
-Carla, nem tudod véletlenül hol van Amber?
-Nem. Miért? Úgy tudtam ellenségek vagytok. Vagy tévedek Deborah?
-De igen, de szükségem van a segítségére. Na, mindegy. Viszlát Carla.
Akkor megkérdezem Kim-et.
-Szia Kimberly!-köszöntöttem a lányt.
-Áh! Szia Deby. Mizújs?-kérdezte mosojogva.
-Semmi különös. Nem láttad Ambert véletlenül?
-Az előbb ment be a DÖK termébe Nataniel-hez. Miért?
-Csak beszélni szeretnék vele valamiről. Azért köszi! Szia Kimberly!-mosojogtam rá, majd elindultam a DÖK felé. Amint odaértem hallottam ahogy kiabálnak egymással. Elkezdtem hallgatózni.
-Nat! Kérlek. Nagyon szépen kérlek haggyál már ezzel!-rinyált Amber.
-Elég a hisztiből! Tudni akarom ki ez és mit akar tőled!-kiabált Nataniel.
-Nem mindegy az? Annyi a lényeg, hogy falazz nekem anyuékkal szemben.
-És miért tenném meg, ha azt se tudom, hogy ki ő? Mert a húgocskám vagy? Jó kifogás Amber!-folytatta Nat.
-Kérlek Nat. Most az egyszer.
-Előbb mond meg ki ez!
-Albérletet keresek neked a fősulihoz. Örülsz? Lőttek a meglepetésnek! Kösz szépen bratyó!-tépte ki az ajtót Amber-Falazz anyuéknak!-csukta be maga után az ajtót Amber.
-Sziiia Amber!-álltam a lány elé.
-Mit akarsz Deborah? Nem érek rá a hülyeségeidre.-forgatta a szemeit.
-Mondcsak! Érdekel egy összeesküvés valaki ellen?-tértem a lényegre.
-Ki az a bizonyos valaki?
-Thomson.
-Melyik?
-A fiatalabbik.
-Frederick? Mit ártott neked az a kis fiú?
-A másik, te tyúk eszű!-fogtam a fejemet.
-Vond vissza! Mit akarsz Kristen-től?
-Eltenni lábalól! Ellenem fordította Castielt.
-Nem gondoltál bele, hogy te fordítottad magad ellen?
-Nem.
-És miért segítenék neked?
-Mert neked is ugyanúgy riválisod, mint nekem.
-Ezt meg honnan veszed?
-Onnan, hogy Castiel fülig szerelmes belé.
-És engem szerinted hol érdekel?
-Ovi óta szerelmes vagy Castiel-be Amber. Ne játszd itt a hülyét!
-Már nem érdekel Castiel. Na, csá!
♡Amber szemszög♡
Jobb, ha megkeresem a többieket és tájékoztatom őket Deborah tervéről. Először Rosat keresem meg. Utoljára Josh-al láttam a parkban. Lehet, hogy inkább felhívom.
~Szia Rosa!
~Szia Amber!
~Figyu, szólj Josh-nak, hogy egy óra múlva találkozunk a gimi melletti kávézóban.
~Minek?
~Deborah valamit tervez Kristen ellen. Meg kell akadályoznunk.
~Rendben! Én szólok Lis-nek, Dake-nek, Viola-nak, meg Iris-nek.
~Oké. Akkor én szólok Nat-nak, Ty-nak, Castiel-nek meg Sam-nek. Ott találkozunk. Szia Ro!-tettem le a telefont.