20.rész-Meglepetés 3/3

-Ezt elvártam tőled!-ölet meg nevetés közben.
-Szia Ady!-lépett be a konyhába a lány.-Nem mondtad, hogy vendégeink is lesznek.-én a hangra megfordultam és belenéztem a lány szemébe. Amint megláttam, hogy ki az, mind a ketten hangos nevetésbe kezdtünk. A fiúk csak ültek és néztek, mint borjú az újkapura.
-Milyen kicsi a világ?-nevettem.
-Hát az. Honnan ismeritek egymást?-mutatott ránk és Adam-re.
-Unokatesók vagyunk.-húztam széles mosolyra a számat.
-És ti honnan ismeritek egymást?-kapkodta Adam és Josh a fejét köztem és Angela között.
-Én fogom felkészíteni az érettségi vizsgákra és utána én leszek az Angol tanárja.
-Tényleg? Még az egyetemen is találkozunk majd?-kezdtem el örülni.
-Azt hitted megmenekülsz tőlem egy nyár után?-nevetett.
-Isten mencs!-fogtam a hasamat a nevetéstől.
-Uhh... öhm... bocs srácok, de nekem mennem kell. Egy óra múlva kezdődik a műszakom és ha nem sietek elkések. Kris, a szobám az éjjel szabad... szóval, ha nem szeretnél nyomorogni Josh mellett...
-Oké. Értettem uram.-szalutáltam.
-Nem katona vagyok, hanem rendőr!-vette fel az egyenruháját.
-Elnézést biztosúr!-sütöttem le a szemem.
-Na, gyere ide!-tárta szét karjait. Szó nélkül oda léptem hozzá és megöleltem.-Elveszett bárányka.-súgta a fülembe.-Azt hittem sosem fogunk többet találkozni. De legalább a tetkó megmaradt, ami rád emlékeztetett minden nap.
-Nekem csak néha jutottál eszembe, amikor nagyon szükségem volt egy olyan barátra, akire mindig számíthatok. De tudod, hogy imádlak!-pusziltam meg az arcát.-Menj! Nehogy elkéss nekem!-löktem meg az ajtó felé.
-Sziasztok. Jó éjszakát!-integetett.
-Neked meg szökés mentes, szép őködést!-kiáltott utána Angela.
-Már nem sokáig! Vissza fogom kapni a normális melóm!-vágott vissza Adam, majd becsukta maga után az ajtót. Lepakoltam az asztalról, elmostam a cuccokat, eltörölgettem, majd minden tányérnak és evőeszköznek megkerestem a helyét.
-Miért indul ilyen korán?-kérdeztem pakolás közben.
-Mert a város szélén dolgozik, de autópályán megy és este irtózatosan nagy dugók szoktak kialakulni.
-Értem...-bólogattam.
-Na én megyek. Jó éjszakát!-köszönt el tőlünk, majd felment az emeletre.
-Nekünk is le kéne feküdnünk aludni.-állt fel Josh.
-Igaz.-helyeseltem.
-Nem haragszol?-szorított magához.
-Te csak jót akartál.-fúrtam a fejem mellkasába. Már nagyon hiányzott nekem Josh régi énje...-Enyém a fürdő!-rohantam fel a lépcsőn.
-Komolyan? Képes voltál szét cseszni egy idilli pillanatot a fürdő miatt?-kiabált utánam.
-Ennyivel jössz nekem!-kiabáltam vissza, majd becsuktam magam mögött a fürdő ajtaját és letusoltam.
Miután végeztem a fürdőben, bementem a vendég szobába a pizsimért és egy tiszta fehérneműért, majd átmentem Adam szobájába. Amint beléptem a helyiségbe megcsapott az a tipikus kanszag... Első utam az ablakhoz vezetett, hogy kiszellőztessek. Ezután pedig vettem a fáradtságot és körülnéztem a szobában.
Az ablak jobb oldalán állt Adam francia ágya, a bal oldalán pedig egy asztal volt. Az ággyal szemben egy tévé állt. Az ablaknak volt egy kiülő része, ami ki volt párnázva. Gondolom itt szokott gondolkodni Adam.
A szoba falai világos kékek voltak. Az ágy előtt egy komód volt, annak a tetején pedig képek voltak.
Muszáj volt megnéznem a képeket... Túlságosan is kíváncsi a természetem...
Az egyik képen Adam és a családja volt, a másikon pedig mi voltunk Adam-el, ahogy éppen fagyizunk a strandon. Elmosolyodtam az emlékképre.
-Nem változtál.-ölelt át hátulról Josh.
-De igen. Lett egy tetkóm.-nevettem.
-Ajj már.  Én nem úgy értettem.-ült le az ágyra.-Kényelmes az ágya. Nem cserélünk?
-Nem. Most pedig kifelé! Aludni szeretnék.-húztam fel az ágyról és kitoltam az ajtón. Becsuktam magam előtt az ajtót, majd elsétáltam az ablakhoz és leültem egy párnára.
Valamilyen szinten örülök ennek az egyetemnek, de hányozni fog a régi életem Angliában.  Castiel-ről ne is beszéljünk... hogy fogom elmondani neki?
Ezekkel a gondolatokkal aludtam el az ablakban.
*-*
Valaki felemelt és lefektetett valami puhára. Kinyitottam a szemem.
-Szia Adam.-mosolyogtam.
-Szia Kris.-takart be.-Aludj vissza. Még korán van.
-Te hova mész?-szóltam utána.
-A kanapéra.-nyitotta ki az ajtót.
-Gyere ide mellém.-csusszantam arrább, hogy elférjen mellettem.
Besüppedt az ágy, majd bebújt a takaró alá, átölelt és visszaaludtam.
*-*
-Kész az ebéd!-kiáltott be Angela.
-Öt perc.-nyöszörögtem.
-Ady! Neked is!-nyitott be.
-Majd eszek később!-megfordult, ezzel lelökött az ágyról.
-Aucs!-fogtam a fejem. Egyből mind a ketten rám kapták a tekintetüket. Adam az ágyról pillantott le rám, Angela pedig a kezét nyújtotta felém. Elfogadtam és felhúzott.
-Nagyon megütötted magad?
-Csak egy kicsit.-igazítottam meg magamon a pizsamám.
*-*
-Akkor sziasztok. Majd másfél hónap múlva jövök.
-Majd írj, ha jössz, és valamelyikőnk ki jön érted.-ölelt meg Angi.
-Oké.
-Menjetek, mert lekésitek a felszállást!-lökött meg Adam.
-Szeretlek Adam, de ki leszel nyírva másfél hónap múlva!-becsekkoltunk, de Adam még utánam kiabált.
-Milyen színű legyen a szobád?
-Fehér alapon lila.-kiáltottam vissza, majd felszálltunk a gépre.
*-*
Leszálltunk a gépről, elmentünk a csomagjainkért és kisétáltunk a reptér elé. Anya, Sam és Frederick ott vártak minket.
-Na hogy ment?-kérdezte anyu, miközben magához ölelt.
-Majd otthon elmesélem.-beszálltunk a kocsiba és Sam haza vitt minket. Kiszálltam az autóból és bementem a nappaliba. Megvártam, amíg mindenki bejön a helységbe és belekezdtem.
-Felvettek, de nyáron le kell érettségiznem, szeptembertől pedig már oda fogok járni.-nyögtem ki könnyeimet visszafolytva.
-Ez nagyszerű kicsikém!-ölelt meg keresztapu.
-A mi kis Kristen-ünk felnőtt egyetemista lett.-törölgette könnyeit anya és keresztanyu.
-Gratulálok.-fogott velem kezet Sam.
-Én most felmegyek a szobámba.-mondtam, majd felrohantam, bezártam a szobám ajtaját és elterültem az ágyamon.

18.rész-Meglepetés 3/1

♡Kristen szemszög♡
Egész éjjel csak forgolódtam Josh mellett, mert valaki állandóan a mosdóba mászkált ki-be... hajnali hat órakkor úgy döntöttem nem forgolódok tovább. Kimásztam Josh mellől és oda sétáltam a szekrényemhez. Kivettem belőle egy fekete rövidnadrágot és egy szintén fekete ujjatlant. Előkotortam magamnak egy bugyit és egy melltartót is, majd megcéloztam a fürdőt. Ejtettem egy gyors zuhanyt, felöltöztem, fogat mostam és a hajamat fel copfoztam. A neon zöld hajgumimat eltakartam egy tincsel és egy csattal rögzítettem. Amint végeztem, visszamentem a szobámba ahol Josh egy táskát dugott a háta mögé.
-Jó reggelt!-mosolygott ártatlanul.
-Neked is! Mit rejtegetsz?-néztem a háta mögé.
-Mire célzol?-nézett rám értetlenül.
-A táska a hátad mögött.-fontam össze a karom a mellkasom előtt.
-Mi...? Ja... ez?-emelte fel a táskát.-Öhmm... ez... ez...-ekkor valaki belépett az ajtón.
-Csak összepakolja a fölösleges cuccait és elviszi majd az árvaházba.-mondta kereszt anyu.
-Értem.-nyögtem ki egy kicsit gyanakvóan.-Én megyek reggelizni.
Elindultam a konyha felé. Éppen a mosdó előtt jártam, amikor anya jött ki.
-Szia kicsim.-köszönt mosolyogva.
-Szia anyu. Minden oké? Egy kicsit sápadt vagy.
-Persze, csak gyomorrontást kaptam a repülős kajától.-mosolygott továbbra is.
-Oké.-mondtam, majd bementem a konyhába. Elővettem a szekrényből egy tálat és egy bögrét. A pirítóba beraktam két szelet kenyeret pirulni és csináltam magamnak egy bögre kakaót. Amíg a kenyerek pirultak, addig én elővettem egy üveg lekvárt és beadtam magamnak a reggeli inzulin adagomat. Éppen végeztem ezekkel, amikor a pirítósok kirepültek a pirítóból.-A francba!-kiálltottam fel.
-Vedd fel! Fél perces szabály van ilyenkor érvényben.-nevetett az én kedves ikrem.
-Kössz! Ennyierővel te is felvehetnéd, amíg itt álsz és csak jártatod azt a hatalmas szádat.-vettem fel a földről a kajámat.
-Minek? Már úgyis felvetted!-pimaszkodott.
-Kabbe Joshua!-mutattam neki fel a középső ujjam.
-Vedd elő húgicám!-ez volt a legfelső határ. Fogtam és sípcsonton rúgtam.-Áú... Anyu!!!! Kristen megrúgott!-üvöltötte. Erre én még fejbe is vágtam a telefonkönyvvel.-És fejbe vágott egy vastag izével!
-Ne nyavajogj már! Biztos volt rá indoka!-ült le az asztalhoz.
-Köszönöm!-hajoltam meg anyám előtt. Ezzel én is leültem és hozzáláttam a reggelimhez. Nagy csámcsogások közepedte rájöttem, hogy rohadtul szomjas vagyok, mert ma még nem ittam egy kortyot sem. Ígyhát, felálltam a székről, oda sétáltam a bögrémért, megmelegítettem a benne lévő kakaót és visszaültem a helyemre.
-Na és mi újság gyermekeim?-szakította félbe a csendet anyu.
-Ezt mi is kérdezhetnénk... mikor akartad elmondani? Őt is ide fogod passzolni kereszt anyuékhoz?-kezdtem el nyugodt hangnemben.
-Nem értem mire célzol kislányom.-értetlenkedett anyu. Én gyorsan lenyeltem az utolsó falatomat és leöblítettem az utolsó korty kakaómmal.
-Tudod te jól, hogy miről beszélek!-áltam fel az asztaltól, hogy elmosogassak magam után.
-De... mégis honnan tudod?-lepődött meg.
-Egész éjjel azt hallgattam, hogy ki-be járkálsz a mosdóba. És ráadásul nagyobb lett a hasad is... legalább ne néznél hülyének anyu!-nevettem kínosan.
-Bocsánat...-sütötte le a szemét szégyenében.
-Kis fiú, vagy kis lány?-néztem a szemébe.
-Kis lány.-mosolygott anyu.
-Őt is ide fogod passzolni?-néztem rá komolyan.
-Nem. Már azt is bánom, hogy titeket ide küldtelek. Amint vége a tanévnek Frederick-et visszaviszem Madridba és ott fogja kezdeni az első osztályt. Titeket is visszavinnélek, de úgy vagyok vele, hogy ezt az egy évet már akkor fejezzétek be itt.
-Mivan? Valaki elmagyarázná nekem is, hogy miről van szó?-kapkodta a fejét Josh anya és köztem.
-Az, hogy lesz egy kis húgunk te lüke!-kopogtattam meg neki a fejét.
-Húrrá...-kiáltott fel irónikusan. Rá nézett a fali órára.-Kristen, indulunk.
-Mégis hova?-néztem rá furcsán.
-Majd meglátod. Gyere!-állt fel az asztaltól.
-Utálom a meglepetéseket Josh!-nyafogtam, miközben beültem az autóba.-És külömben is... még csak nyolc óra.
-Nyugi, ennek szerintem örülni fogsz!-fordította el a kulcsot a kocsiban, majd elindította a motort benne.
-Kössz...-kötöttem be magam és elindultunk. Nagyjából fél órája mentünk már és meguntam a csendet, ezért bekapcsoltam a rádiót.
-Mit csinálsz?
-Kapcsolok valami zenét, hamár nem szólsz hozzám egy szót sem és az én autómat vezeted...-mondtam, majd bekapcsoltam a BVB-t.
-Ne már Kristen! Legalább David Guetta-t vagy Nicky Romeo-t kapcsolnál be!
-Azt kapcsolok be amit akarok, ha már nem vagy hajlandó elmondani, hogy mégis hova a francba viszel...
-Annyi elég, hogy meglátogatjuk a rokonokat.
-Milyen rokonokat?-néztem rá furcsán.
-A valódi rokonainkat. Hamár Andersonok vagyunk...
-És mégis hol? Kukutyinban? Mindjárt elhagyjuk Londont.
-Tudom. És mindjárt ott is vagyunk.-kanyarodott be egy szűk utcába, ahol néhány ház volt csak, majd megáltunk egy két emeletes ház előtt.-Megérkeztünk.-szált ki a kocsiból, majd kinyitotta nekem az ajtót. Én is kiszálltam, majd oda sétáltunk a ház ajtajához. Josh bekopogott és egy szőke nő nyitott ajtót.
-Óh! Szervusztok drágáim! Gyertek csak.-invitált be minket.
-Jó napot Andrea!-köszönt Johs.
-Jó napot!-köszöntem én is.
-Üljetek le a kanapéra.-mosolygott.-kértek valami innivalót?
-Én köszönöm, de nem.-mondta Josh.
-Kristen? Te kérsz valamit?-fordult felém.
-Egy pohár vizet elfogadok. Köszönöm.-mondtam szégyellősen.
-Rendben. Egy perc és hozom. Gyerekek! Drágám! Vendékek érkeztek!-kiáltott fel Andrea az emeletre, majd eltünt.
-Josh, ki ez a nő?-suttogtam.
-A nagynénjénk Andrea Anderson.-dőlt hátra.
-Parancsolj drágám.-adta a poharat a kezembe újdonsült nagynénjénk.
-Köszönöm.-mondtam, majd belekortyoltam a vízbe. Lépteket hallottam a lépcső felől ezért akaratlanul is oda néztem.
-Jó reggelt anyu! Sziasztok.-köszönt egy ismerős hang.
-Neked is édesem!-adott egy puszit az arcára.
-Szia.-köszöntünk egyszerre Josh-al. A srác erre megfordult.
-Dake?-ismertem fel. Erre ő és Andrea csak nevettek, majd lejött még egy srác és Dake mellé állt.-Két Dake?-pislogtam.
-Kristen drágám, ennyire rég találkoztunk, hogy már meg sem ismersz? Talán erről majd eszedbe jut.-nyúlt a pólója aljához és lehúzta magáró. Egy sárkány tetoválást láttam meg a szíve felett. Egyből beugrottak az emlékek és a nyakába ugrottam.
-Adam!!-visítottam.
-Tudtam, hogy erről felismersz.-ölelt meg.
-Fiúk, hol van a húgotok és az apátok?
-Itt vagyok drágám!-jött le egy férfi.
-Én is. Kik vannak itt?-jött le a lépcsőn egy csaj.-Oh... Adam, máris becsajoztál?-nevetett. Kénytelen voltam megfordulni.
-Kristen Thom... Anderson?! Mi a fészkes fenét keresel te itt?-sipította.
-Ezt én is kérdezhetném tőled Rock!-néztem rá gyilkos tekintettel.
-Csak nehogy vérmérgezést kapjatok Adam!-nevetett gúnyosan.
-Régebbről ismerjük egymást, mint ahogy azt te hinnéd!-vetette oda Adam.
-Látom akkor szent a béke. Üdv a családban Kristen és Josh!-ölelt meg minket Andrea.
-Mi?-hangzott egyszerre Dake és Adam hangja.
-Tegnap még nekem is ez volt a reakcióm mikor megtudtam, hogy Boris az apánk.-mondta Josh kínosan nevetve.
-Boris nagybácsi?-nézett furcsán Adam.-Francba! Kinyírom legközelebb ha jövök.
-Kisfiam! Évente egyszer jössz haza egy hétre és akkor is ritkán találkozunk! Nem akarok legközelebb a börtönbe menni hozzád!-vágta fejbe Andrea.
-Nem mindegy? Már úgyis az otthonommá vált a börtön.-nevetett.
-Nem mindegy! Más az, ha a rabokat őrzöd és más az, ha rab vagy! Külömben is, mért nem kéred, hogy helyezzenek át Londonba?
-Anya, ezt már egyszer megbeszéltük. Nekem itt nincsenek barátaim. Nem érné meg csak a családom miatt. És nem most kéne megvitatni, fél óra múlva el kell indulnom, hogy oda érjek az éjszakai műszakomra.
-Akkor menj és pakolj össze! Rakok neked kaját az útra.-állt fel a helyéről Andrea.
-Segíthetek?-kérdeztem Andrea-t.
-Persze! Gyere aranyom!-mosolygott. Bementünk a konyhába és elkezdtem a családról érdeklődni.
-Deborah ugye nem az édes lánya?-kérdeztem, miközben a hűtőben kotorásztam szalámi után.
-Valóban nem. Ő a nevelt lányom. A párom lánya.-bólogatott.
-Akkor nincs vele semmi rokoni kapcsolatom?-örültem.
-Pontosan!-bólogatott.
-És mióta élnek együtt?
-Kik? Én és Gabe? Nemsokára három éve.
-Szép kerek szám.-nevettem.
-Hát igen. De most én jövök. Mesélj kicsit, mióta ismeritek egymást Adam-el?
-Hát... akkor még ő is diák volt és Franciaországban voltam cserkésztáborban és ott ismerkedtünk meg, majd ott maradtam a tábor vége után nála egy hétig és így elég szoros kapcsolat jött létre köztünk.
-És mért mutatta meg neked a tetkóját? Nem igazán szereti mutogatni senkinek sem.
-Együtt csináltattuk a tetkónkat. Nekem egy angyal szárny van az oldalamon. Ő pedig egy sárkányt választott.-jutott eszembe az a nap és akaratlanul is elkezdtem sírni. Örömömben. Az volt az utolsó napunk együtt és akartunk valami jelképet a barátságunknak. Így jött az ötlet, hogy egy-egy tetkót csináltatunk magunknak.
-Minden rendben?-jött be az említett srác a konyhába.
-Persze, csak egy kicsit beszélgettünk anyukáddal.-válaszoltam, miközben megtöröltem az arcomat.
-És ezért sírsz Kris? Mit mondtál neki anyu?-nézett anyjára ilyedten.
-Nem anyukád miatt.-nevettem.-Az emlékek miatt. Annyira kicsik voltunk akkor még. Azt hittük soha többé nem fogjuk látni egymást és nézd meg, kiderül, hogy unokatesók vagyunk!-szakadtak ki belőlelm az érzelmek.
-Ez igaz. Annyira kis naiv voltál és mindenhez volt pozitív megjegyzésed. Még akkor is, ha nagyon megbántottalak. Aranyos kis tizenöt éves voltál, tenger kék szemekkel és még az sem akadályozott meg, hogy nem beszélhettél egy árva szót sem. A kis tábládra mindent leírtál és nem adtad fel. Élet vidám, kedves és huncut voltál.-ölelt meg és a hajamba dünnyögte tovább.-Bevallom neked, én akkor beléd szerettem Kristen. Nem érdekel, hogy rokonok vagyunk. Én itt leszek melletted és ha kell, mindent meg fogok tenni neked. És ha megváltoztál, akkor szeretném megismerni a tizennyolc éves Kristent is. Én válaszul csak szorosan öleltem.
-Nem kell sokat erőlködnöd. Nem változtam sokat. De te annál inkább.
-Ezt meg mégis hogyan érted Kris?
-Például három évvel ezelőtt még ezért meg tudtál volna ölni!-nevettem, miközben megtöröltem a szemem.
-Azóta felnőttem.-nevetett ő is.
-Kristen, indulnunk kell.-jött be a konyhába Josh is.
-Mi? De mégcsak most jöttünk.-kezdtem el nyavajogni.
-Kristen! Le fogjuk késni a gépet!-kezdett el idegesen fel-alá járkálni.
-Mi féle gépet? Mi a franc bajod van?
-Majd meglátod! Gyere már!-fogott meg a csuklómnál fogva és kihúzott a kocsihoz.
-Elegem van Josh! Mond már meg, hogy mi a fasz bajod van? Miért rángatsz?-kezdtem el vele kiabálni.
-Kristen. Kérlek.-fogta a fejét.
-Nem Josh! Mond el, vagy én haza megyek!-folytattam ugyan abban a hangnemben. Most húztam ki nála a gyufát.
-Kristen Hilda Anderson! Kussolj és ülj be a kocsiba! Nem mondom mégegyszer.-üvöltötte.
-Utállak!-ültem be az autóba.
Nem tudom mi történt Josh-al... így még sosem bánt velem. Ez furcsa... és bántó. Nagyon fájt, hogy így bánik velem. Pedig tegnap még hülyéskedtünk. -Azt mond meg, hogy hová repülünk mégis?
-Franciaországba.-vetette oda.
-Minek?
-Hogy legyen mit kérdeznek b*meg! Tudom, hogy kurvára kíváncsi vagy, de nehéz lenne kivárni? Úgysem fogom elmondani! Nem fogom elcseszni a meglepetést!
Az út további részén nem szóltunk egymáshoz. Kiértünk a reptérre és elmentünk a megfelelő kapuhoz. Vártunk még tíz percet, hogy felszállhassunk a gépre, utána pedig felszállt a gép és elindultunk Párizsba. Egy örökké valóságnak tűnt az út, főleg, hogy tériszonyos vagyok. Amúgy nem repültünk két óránál tovább. Amint landolt a gép, leszálltunk. A magasság állandó ingadozása miatt felfordult a gyomrom... ezzaz! Köszi Josh, de tényleg!
-Jól vagy?-fogott meg Josh, amikor leszálltunk a gépről.
-Nagyon szarul nézek ki?-kapaszkodtam belé, hogy el ne essek.
-Konkrétan bezöldült a fejed.
-Óh istenem. Csak jussak el a mosdóig!-fogtam be a számat, mert elkapott a hányinger.
-Gyere.-karolt belém, majd elvezetett egy mosdóhoz.-Be már nem kísérlek.
Bólintottam egy köszönöm félét, majd bementem az ajtón. Kerestem egy szabad vécét, bementem, felhajtottam a vécé ülőkét és kijött belőlem a reggeli.
-Zsjsxhxksdcifsksld?-hallottam egy női hangot és azt is, hogy kopog.
-Foglalt!-nyögtem ki egy bokákolás után.
-Jajj dejó! Valaki aki végre tud angolul!-szólalt meg ugyanaz a hang.-Gyomorrontást kaptál?
-Tériszonyos vagyok.-húztam le a vécét, majd kimentem kezetmosni.
-Uh... sokat röpültél ide?-kérdezte egy szöke csaj.
-Londonból jöttem a testvéremmel.-léptem a tükör elé.
-Azzal a barna sráccal?-mutatott az ajtó felé.
-Igen.-mostam meg az arcom.-Kristen vagyok. Ő pedig kint Joshua a bátyám.
-Angela. Örülök a találkozásnak.-fogtunk kezet egymással.-Meddig maradsz Franciaországban?
-Nem tudom... talán este már indulunk vissza Londonba. Igazából azt sem tudom, hogy miért jöttünk ide.
-Komolyan?-lepődött meg.
-Igen.-bólogattam.
-Öhm...-pillantott rá az órájára-Kristen, örültem a találkozásnak, de sietnem kell, mert elkések a munkahelyemről. Majd egyszer látjuk még egymást. Szia.
-Rendben. Szia Angela.-köszöntem el tőle, majd mindketten kimentünk a mosdóból.
-Azt hittem lehúztad magad.-szólalt meg mellettem Josh.
-Nem csak tudod valaki nem gondolt arra mielőtt gépre tuszkolt, hogy esetleg tériszonyos vagyok...-válaszoltam flegmán.
-Na ne már, hogy neked van problémád! Menjünk hamupipőke! A hintója pillanatokon bellül megérkezik.-vette fel a földről a cuccokat.
-Ok.
Kimentünk a reptér elé és akkor érkezett meg egy taxi. Josh oda ment a járműhöz és bepakolta a cuccokat a csomagtartóba, majd intett, hogy üljek be. Beültünk mind a ketten, majd a sofőr megszólalt:
-Hová vihetem önöket?
-Angers, André Leroy Place 3-válaszolt Josh.
-Rendben.-mondta, majd elindult.
-Angers? Dehát az több, mint három órányira van innen.
-Bocs, de ezt találtam a legjobbnak.
-Josh, légszi mond már el, hogy minek rángattál el Franciaországba!-könyörögtem.
-Tudod mit? Elmondom. De csak azért, hogy fel tudj rá készülni.-sóhajtott.
-Mire?
-Az északi katolikus egyetemre viszlek téged. Ugyanis jelentkeztem a te nevedben.
-Hogy mi?
-Kristen, ez az ország egyik legjobb zenetudományi egyeteme és tudom, hogy zenét szeretnél tanulni. Mivel sokan vannak náluk várólistán, ezért már egy évre előre kell jelentkezni. Ez lenne a meglepetés, de te olyan rohadt kíváncsi vagy mindig.-számolt be nekem a helyzetről.
-Erről anyuék is tudtak?
-Szerinted kik vették meg a jegyeket és adtak költőpénzt?
-De mégis, mennyi ideje tervezted ezt?
-Két hete küldték a levelet, hogy behívnak téged felvételizni.
-De én nem tudok franciául.
-Vannak angol kurzusok is, ahol csak pár órát tartanak franciául. És van egy éved, hogy megtanuld a nyelvet.
-De...-nevettem el magam.-elfogyott a mondani valóm!
-Az nekem már csak jó!-nevetett ő is.-Szedd össze a gondolataidat aztán pedig pihenj egy kicsit. Három óráig nem állunk meg.
-Adjál akkor kaját! Kilyukad a gyomrom.-nyúltam a táska felé.
-Tessék!-vett elő egy szendvicset. Én elvettem tőle és neki álltam enni. Reggel hét óra óta nem ettem semmit, így megéjeztem tizenegy órára. Lassan elnyamnyogtam a szendvicsemet, majd mivel megszomjaztam és a táska amiben az étel és az ital volt, még mindig Josh másik felén volt, ezért kénytelen voltam áthajolni Josh-on, hogy magamhoz tudjam venni.
-Te meg mit csinálsz?
-Szomjas vagyok!-vettem az ölembe a táskát, kivettem belőle az üveget és ittam pár korty vizet. Az út többi részére már nem emlékszem, ugyanis sikerült elaludnom.
-Kristen, ébresztő!-löködött Josh.
-Hagyj aludni.-morogtam.
-De megérkeztünk.-mutatott ki az ablakon.
-Nagyon szörnyen nézek ki?-mutattam a hajamra.
-Csak egy kicsit összegubancolódott a vége, de bent keresünk egy mosdót és megcsinálod.-tolt ki a járműből. Kipakolta a csomagokat és kifizette a taxist.-Jól nézd meg, mert egy év múlva ide fogsz járni.-mutatott az épületre, majd bementünk és megkerestük a portát, ahol kérhetünk egy kis útba igazítást.
-Jó napot! Segíthetek valamiben?-köszönt egy negyven körüli pasas.
-Jó napot! A felvételi meghallgatásra jöttünk.-mondta Josh.
-Név?-kérdezte a hapsi.
-Kristen Hilda...
-Thomson!-fejezte be a hapsi.-Harmadik emelet, jobb oldal, négyszázharmincegyes terem.-mutatott a lépcső felé.
-Köszönjük, viszlát!-köszöntünk el mind a ketten és elindultunk a terem felé.
-Ez nem jó ötlet Josh, én haza megyek.-fordultam vissza.
-Nem. Mindjárt itt a cél, innen már nem mész sehova!-fogta meg a csuklóm Josh és magával húzott. Felértünk a harmadikra, majd megkerestük a termet és bementünk, mivel ki volt nyitva a terem ajtaja. Éppen egy srác játszott a nagybőgőjén. Nagyon szépen játszott. Amint vége lett, már mondták is a következő ember nevét.

19.rész-Meglepetés 3/2

-Kristen Hilda Thomson.
-Gyerünk húgi!-suttogta Josh, miközben felálltam. Kisétáltam a kisebb emelvényhez és ránéztem az igazgatóságra.
-Nos, ének-, zongora-, gitár- és dobszakra jelentkeztél. Kezdjük a zongorával. Ülj oda a hangszer elé és kezd el játszani a kottát, de mielőtt neki látnál, mond el nekünk, hogy melyik zeneszerző írta és melyik műve ez?-mosolygott egy idős hölgy. Én odaültem a zongora elé és ránéztem a kottára.
-Johann Sebastian Bach: C-dúr előjáték No.3
-Akkor halljuk.
Vettem egy mély levegőt, ránéztem Josh-ra. Leütöttem az első hangot, majd ők szépen sorakoztak egymás után. Elmélyültem a műben. Benne volt minden bánatom és örömöm. Valahogy ez tette az egészet csodálatossá. Ha nem érzi át az ember, amit a szerző próbált vele át adni, akkor nem hallják a mű valódi szépségét. Csak ütik a billentyűket. Amikor észbe kaptam, már az utolsó hangot ütöttem le.
-Ez nagyszerű volt! Mivel a gitár- és a dobtudásodról kaptunk egy videót, ezért a hangszerekkel való felvételi meghallgatásod befejeztük. Már csak az ének van hátra. Milyen zenéket szoktál hallgatni?
-Leginkább rockkot, de mindegyiket szívesen hallgatom.
-Ismered Sam Smith-et?
-Persze.-bólogattam.
-Srácok!-csettintett egyet a nő és elindul Sam Smith-től az I'm Not The Only One című dala, én pedig elkezdtem énekelni. Feszengve éreztem magam. Soha nem énekeltem még tíz főnél nagyobb számú közönség előtt. Bevallom egy kicsit lámpa lázas vagyok... kicsit... nagyon. Ránéztem Josh-ra és valamit tátogott: "Nézz a szemembe és ne figyelj másra csak rám."
Engedelmeskedtem neki. Mindig segít, ha bajban vagyok. Nem is értem, hogy hogyan fogom nélkülen kibírni, ha felvesznek és az érettségi után muszáj lesz elválnunk egymástól... nélküle egy senki vagyok. Vajon ő fog boldogulni nélkülem? Mert én nem... nem akarom, hogy mi is olyanok legyünk, mint néhány iker pár, hogy nem élünk külön életet, hanem csak mi vagyunk és szűzen fogunk együtt meghalni. Mi is függünk egymástól, de ha azon áll a sor, külömböző képpen döntünk vagy éppen más a véleményünk.
A zene elhalkult, én pedig befejeztem az éneklést.
-Azt hiszem könnyű lesz döntenünk... nemigaz?-kérdezte a nő a társaitól. A többi csak bólogatott.-Köszönjük! A felvételi ezzel véget ért. Akik hallják, majd a nevüket, fél óra múlva jöjjenek az igazgatói elé...-még fojtatta a nő, de én inkább elmentem leghátra és leültem a testvérem mellé.
-Nagyszerű voltál!-ölelt meg Josh.
-Viccelsz? Borzalmas voltam. Nem is arra koncentráltam amire kellett volna...-hajtottam le a fejem.
-Na gyere ide.-tárta szét a karjait én pedig megöleltem. Önkénytelenül, de megindultak a könnyeim. Az a pár perc nekem hosszú óráknak tűnt. Majd meghallottam a nevemet. A nő elmondta gondolom a monológját és mindenki felállt, majd kiment a teremből.-Menjünk ki a levegőre.-állt fel Josh.
-Oké.-bólogattam, majd lementünk az iskola elé. Josh elővett egy dobozt, majd felém nyújtotta.
-Kérsz?
-Neked sem kéne.-morogtam, miközben leültem az egyik tartó pillér mellé.
-De megnyugtat.-ült le mellém. Hosszú percekig csak bámultunk a semmibe, mikor megszólaltam.
-Ki fogjuk bírni egymás nélkül?-suttogtam.
-Nehezen, de megoldjuk.-suttogta ő is.
-Én nem akarok elválni tőled.
-Én sem, de muszáj lesz. Én leérettségizek és elmegyek dolgozni, te pedig eljössz Franciaországba és egyetemre fogsz járni. Utána pedig éled a saját életed.-sóhajtotta.
-Nem akarom... nem akarom otthagyni a családomat. Nem akarom otthagyni Castielt.
-Meg fogja érteni. És ha fontos vagy neki, akkor veled jön.
-Nem olyan.-gördült le egy könnycsepp az arcomon, majd halk zokogásba kezdtem.
-Sss. Ne sírj.-ölelt meg.-Nyugodj meg. Mennünk kell.
-Oké.-álltam fel és megtöröltem az arcomat. Megekerestük az igazgatóit leültünk az elé kirakott székek közül a nekünk szimpatikus két székre egymás mellett. Az emberek ki-be mentek a szobába, míg végül csak mi maradtunk Josh-al a folyosón.
-Kristen. Te jössz.-jött ki egy fiatal csaj. Felálltam a székről, sóhajtottam egy nagyot, majd bementem.
-Szervusz! Foglalj helyet.-köszöntöt ugyanaz a nő, aki a felvételin is ott volt.
-Jó napot!-ültem le vele szemben.
-Nos Kristen, mesélj egy kicsit magadról.
-A nevem Kristen Hilda Tho... Anderson.
-Ide Thomson van írva.-mutatott egy lapra.
-Az anyakönyvemben úgy vagyok leírva, de tegnap tudtam meg, hogy más az apám, mint akinek a nevét viselem és nevelt.
-Ó... akkor ezt át irom a jelentkezési lapodon.-vett a kezébe egy hiba javítót.-Folytasd nyugodtan.
-Szeretek sportolni és imádok zenélni. Két hét múlva töltöm a tizennyolcat. Madridban születtem 1998. május 20-án. Tizenhárom éves koromban volt egy kisebb műtétem a torkomnál és egy évet kómában voltam. Tizenöt éves koromban kiderült, hogy diabéteszem van. A műtétem miatt tavaly szólalhattam meg először három év után. Jelenleg Londonban lakom a kereszt szüleimnél és a Sweet Amoris gimnáziumba járok. A következő tanévben érettségizek. A múlthéten megint kómába estem a vércukor szintem miatt és tegnap engedtek ki a kórházból. Röviden ennyi az életem.
-Rendben. Mesélj egy kicsit az iskolában elért eredményeidről.
-Általános iskola első osztályától fogva mai napig dicséretes vagyok minden tantárgyból. Rengeteg oklevelem van sportversenyekről és hangversenyekről. Mindegyik hangszeren tudok játszani.
-Ez csodálatos. Igazán figyelemre méltó.-csapta össze a tenyerét a nő.-Ide figyelj Kristen. Tennék neked egy ajánlatot.
-Hallgatom.
-Én érdeklődtem egy kicsit az igazgató nőtöknél rólad. Azt mondta, hogy majdnem minden tantárgyból előrébb jársz tudásilag, mint a többiek. Állítólag felajánlották neked, hogy felsőbb osztályba kerülhetsz, de te visszautasítottad, mert a testvéreddel szeretnél mindenképpen egy osztályba járni.
-Ez igaz.
-Mit szólnál hozzá, ha a következő tanévet már nálunk kezdenéd? Nyáron pedig leérettségizhetnél. Nem kellene egy évet még gimibe járnod. Két hónap alatt meg lenne az érettségi bizonyítványod és szeptemberben már egyetemre járhatnál.
-Nem tudom... azt hittem, hogy még van egy kis időm, amíg felkészülök arra, hogy a hátam mögött hagyom az eddigi életem és egy másik országba menjek.
-Kristen. Ez egy kivételes ajánlat. Soha többet nem lesz ilyen esélyed. Nagyszerű eszed van. És tehetséges is vagy. Nagyon örülnék, ha szeptemberben a diákjaim között látnálak.
-Rendben.-sóhajtottam.
-Szuper!-csillant fel a szeme.-Viszont az érettségi miatt már itt kell töltened a nyarat. Az érettségi vizsgák végével pedig kapsz egy hét szünetet, utána pedig már kezdődik is az egyetemi életed. Gyere. Bemutatlak az érettségire felkészítő tanárodnak.-felálltunk, majd kimentünk az irodából-Maradjon itt fiatal ember. Egy pillanat múlva hozom vissza a húgát.-mondta Josh-nak, majd tovább ment.-Gyere Kristen.-intett, hogy menjek utánna.
Végig mentünk a folyosón, majd fel a lépcsőn, elmentünk megint egy folyosón és a végén megálltunk egy terem előtt. A nő bekopogott, majd behúzott magával.
-Houston kisasszony, meghoztam a tanítványát.-mutatott rám.
-Áh... igazgató nő. Megijesztett.-fogta a mellkasát.-Szervusz!-fogott velem kezet.
-Angela?-kérdeztem meglepve.
-Szóval ismeritek egymást.
-De örülök Kristen!-mosolygott Angela.
-Igen asszonyom. A reptéren volt szerencsénk egymáshoz.-mondtam.
-Nagyszerű. Akkor másfél hónap múlva már nem lesz idegen a tanárod.-mosolygott.-Menjünk. Intézzük el a beiratkozási papírokat.
-Szia Kristen.-köszönt el tőlem Angela.
-Szia Angela-integettem, majd kihúzott az igazgató nő magával. Lementünk a lépcsőn, vissza az igazgatóiba. Leültünk és elém tolt egy köteg papírt.
-Írd alá itt, itt és itt.-mutatta a helyeket. Aláírtam a nevemet, és már Anderson-t írtam a Thomson helyett.-Ez a tiéd.-nyújtott felém egy lapot.-Ezt pedig add oda hétfőn az igazgató nődnek.-adott oda egy borítékot.-Kész vagyunk. Üdvözöllek az egyetemen!-fogtunk kezet, majd oda mentünk az ajtóhoz és kinyitotta.-Másfél hónap múlva találkozunk! Szervusz Kristen.-intett a nő.
-Viszont látásra és köszönöm.-amint ezt kimondtam, már be is csapta az ajtót. Josh felállt és odajött hozzám. Én felkaptam a táskámat a kezembe és beletettem a papírokat. Kimentünk az épületből és magával szembe fordított.
-Na mi volt?
-Másfél hónap... másfél hónapom van Josh!-Tört ki belőlem megint a sírás.-Soha nem fog velem szóba állni. Soha.
-Mivan? Bökd már ki.-rázott meg.
-Nyáron érettségizek, szeptemberben pedig már egyetemista leszek
-Hogy mi?-kerekedtek ki a szemei.-De... dehát ez csodálatos!-ölelt meg.
-Nem az. Ez egy kész rémálom!-zokogtam.-Azt hittem lesz egy évem még, hogy felkészülhessek... nem állok még készem rá.
-Meg kell békékned a helyzettel előbb. Gyere. Megjött a taxi.-fogta meg a kezem.
-Hol vannak a csomagok?-kérdeztem.
-Ahova most megyünk.-nyitotta ki nekem az ajtót. Beszálltam, majd ő is mellém ült.
-Gjffue kalfhdlah?-kérdezte a sofőr. Josh csak egy cetlit adott oda neki. Az úr megnézte, majd visszaadta Josh-nak. Pár perc múlva a jármű megállt. Josh kinyitotta az ajtót, majd kiszállt. Megvárta, amíg én is kiszálok, majd kifizette a taxist.
-Mi ez a ház?-nyitottam be az ajtón.
-Haver! Megjöttünk!-kiabált Josh.
-Konyhában!-kiabált vissza egy ismerős hang.
-És az merre van?-csukta be mögöttem az ajtót.
-Végig jössz a folyosón és bejössz a jobb oldali helyiségbe.
-Oké.-hagyott ott.
-Kössz, hogy megint itt hagysz!-morogtam az orrom alatt. Ledobtam a cipőmet magamról, majd elindultam körbe nézni. Végig sétáltam a folyosón és megláttam egy lépcsőt. Mivel sejtettem, hogy nem egy számomra idegen valakinél vagyunk, ezért úgy gondoltam, hogy nem haragudna meg, ha egy kicsit szét nézek. Felmentem a lépcsőn és körbe néztem. Itt már több volt a szabad terület. Nem csak egy folyosóból és egy konyhából állt. Egy nappali közepén álltam. Bézs színű falak. Világos barna szekrénysor, egy dohányzó asztal, egy fehér kanapé és hozzá illő két fotel, ami a dohányzó asztal köré volt rakva, a kanapéval szemben pedig egy tévé volt felrakva a falra. Átlátszó fehér függönyök lógtak az ablak előtt. Az egyik fal tiszta üveg volt. A falak teli voltak képekkel. Egy tökéletes összhangot alkotott a berendezés. A nappaliból egy folyosó vezetett ki, ami tele volt ajtókkal. "Mosdó" "Fürdő" "Ady szobája" "Angi szobája" "Vendégszoba" "Padlás". Bementem a vendégszobába, és ledőltem az ágyra. El tudtam volna aludni annyira kényelmes volt.
-Szóval itt vagy...-jött be valaki az ajtón. Felültem, hogy lássam az arcát.
-Szia Adam.-ásítottam egyet.
-Nem jössz le kajálni? Nemsokára kész a vacsi és ha szerencséd van, akkor a lakótársamat is megismerheted. Elég kedves lány.
-És mi lesz a vacsi?-álltam fel.
-Sült krumpli és rántott hús.
-Milyen hús?
-Rántott.-értetlenül nézett rám.
-Nem úgy... marha, sertés...stb.-forgattam a szemeimet.
-Jaaa...-csapott a homlokára.-Csirke.
-Melle?
-Melle.-vigyorgott.
-Megyek.-indultam meg lefelé. Lementünk a konyhába, ahol már meg volt terítve négy főre az asztal.
-Na tetszik a ház?-kérdezte Adam, miközben az asztalra tette az ételt.
-Amikor bejöttünk azt hittem, hogy az egész ház ennyire sötét, mint itt. De felmentem az emeletre és kellemesem csalódtam!-nevettem.
-Nem kell semmit sem elsőre megítélni.-nevetett Josh is.
-Igazából az a földszínt.-jött zavarba Adam.
-Azt meg hogy?-néztem tágra nyílt szemekkel.
-Úgy, hogy egy dombba van bele építve. Ahol bejöttetek ott nem látszik, mert az előző tulajdonosok lefalazták a dombot, hogy olyan legyen az eleje, mint egy átlagos háznak. Így mi a föld alatt vagyunk. Ezért van itt ennyire sötét. A nappaliból az udvarra egy terasz vezet ki, ahonnan lehet látni a dombot.
-Azta!-nyögtem ki a csodálkozástól.
-Amikor megvettem én is ezt mondtam.-nevetett ki. Nekiláttunk a vacsorának és közben beszélgettünk. Éppen végeztünk vele, amikor valaki be kiabált.
-Ady, megjöttem!-hallottuk egy lány hangját.
-Szia Angi! A konyhában vagyunk!-kiabálta Adam.
-Miért Ady?-kérdeztük egyszerre Josh-al.
-Az egyik kollegám elnevezett Ady-nek és rajtam maradt.
-Én nem foglak Ady-nak hívni. Marad az Adam.-mosolyogtam

17.rész

Írói megjegyzés: Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem... tényleg! Ne haragudjatok rám. (Már ha egyeltalán olvassa valaki a blogot... :/) Kérlek adjatok magatokról valami életjelet... Ha nem lesz semmi, akkor ezt úgy veszem, hogy nem olvassa senki csak magamnak irogatom... kezdem már feladni. Már nagyon gondolkodom rajta, hogy törlöm a blogot. Puszi: Katinka

-Nem kell. Így is eleget segítettél. Köszönöm, hogy végighallgattál.-öleltem meg.
-Tudod, hogy én mindig itt leszek neked.-lágyult el a hangja.-Nincs kedved leülni és végignézni velem a naplementét?-ült le a homokba és magához hívta Démont.
♡Castiel szemszög♡
Itt az idő Castiel. Most, vagy soha!
-Persze.-ült le mellém.
-Na megnyugodtál?-támaszkodtam rá a kezeimre.
-Igen. Köszönöm.-hajtotta a fejét a vállamra.
-És jól érezted magad?-néztem le rá. Ő csak bámulta az eget. Annyira gyönyörű. Rabbá ejtetted a szívem te lány.
-Nagyon. Sikerült egy csodálatos napot szerezned nekem. Megint!-nevetett. Még a nevetése is gyönyörű. Maga a tökéletesség.-Annyira megváltoztál Castiel.
-Nem, csak megmutattam valakinek az igazi énemet is.
-Akkor te is úgy vagy, mint én.
-Ezt meg, hogy érted?
-Úgy, hogy nem olyan vagy, mint amilyennek mutatod magad.-húzta magához a térdeit.
-Pedig nem úgy nézel ki.
-Mert megtanultam eltakarni az érzéseimet. Eddig két embernek mutattam meg az igazi felemet Josh-on kívül.
-Kiknek?
-Neked és Adam-nek.
-Ki az az Adam?
-A srác akiről meséltem neked.
-Akkor, amilyennek én látlak, az az igazi éned?
-Igen.
-De mért csak nekünk?
-Mert csak bennetek bízom meg.
-Lysander-ben sem bízol?
-Nem.
Még pár percig néztük a naplementét, amikor megszólalt a mobilom.
-Öhm.. bocs, de ezt fel kell vennem.-mutattam a készülékre.
-Semmi baj.-rázta a fejét mosolyogva.
~Igen?
~Tíz perc és ott vagyok a tömb előtt.
~Rendben. Sietek.-tetem le.
-Kristen. Mennünk kéne.
-Oké. Úgy is kezdek fázni.
-Kéred a dzsekim?-húztam fel a homokból.
-Nem kell köszi.-mosolygott. Nem fogadtam neki szót. Levettem magamról a dzsekit és a vállára terítettem.-Mondtam, hogy nem kell.-fordult velem szembe.-Most te fogsz fázni.-nézett rám féltő tekintettel.
-Hidd el én még tizenöt fokban sem fázom.
-Akkor ezt a dzsekit többé vissza már nem kapod.-kacsintott rám.
-Rendben. A tiéd lehet. Úgy is van belőle még egy.-vontam meg a vállam.
-Szupi!-tapsikolt.
-Mehetünk?-tartottam a karom.

♡Kristen szemszög♡
-Persze.-karoltan belé. Már majdnem a házunk előtt voltunk, amikor Castiel megszólalt.
-Kristen, biztos jól érezted ma magad?
-Igen. Nem mernék hazudni neked.-mosolyogtam.
-Ennek örülök.-mosolygott ő is. Amint házunk elé értünk, megállt és szembe fordított magával.-Köszönöm, hogy velem töltötted a napot!-nézett komolyan.
-Én köszönöm Castiel, hogy jobbá tetted a kedvem és, hogy végig hallgattad a hisztimet.
-Az nem volt hiszti. Volt már ennél rosszabb kitörésed is.-bökött vállba.
-Nem is.-vágtam be a durcit.
-Mindegy.-legyintett.-Ha valami gáz van, tudod hol lakok-kacsintott rám.
-Tudom, de valószínűbb, hogy téged hívlak majd inkább át ide. Azért köszi. Aranyos vagy Castiel.-pusziltam meg az arcát.
-Én akkor... most inább megyek. Szia Kristen.-köszönt el tőlem.
-Szia Cass.-kösztem neki, majd bementem a házba. Levettem a cipőmet és felmentem a szobámba. Amint kinyitottam az ajtót, nagyon meglepődtem. Josh feküdt az ágyamon egyszál alsóban.
-Szia. Te mért az én szobámban vagy?-köszöntem neki.
-Szia. Az enyém foglalt.
-Akkor mért nem Fred-el alszol?
-Mert, ha valaki horkol mellette, akkor nem tud aludni.-ült fel.
-A mi kis Frederick-ünk.-nevettem, miközben levettem a dzsekit.
-Hát jah. Na és lenyugodtál?
-Igen.
-Akkor jó.
-Na és te lenyugodtál már? Vagy magadba dühöngsz?
-Magamban dühöngök.-fúrta egy párnába a fejét.
-Hallgass zenét. Attól lenyugszol. Nálam működni szokott.-szedtem össze a pizsamám és a törölközőm.
-Neked nincs hifid az enyémért, meg nem megyek át a szobámba. Túl nehezek.
-Ki mondta, hogy nincs hangfalam? Szerinted én min szoktam bömböltetni?-vettem ki a hangfal szettem a komódom legaljából.
-Ah... isten vagy húgi.-ölelt meg.
-Tudom.-kacagtam.
-Kis egopista!-adott barackot a fejemre.
-Igen?-ugrottam rá.
-Mit akarsz? Nem mész fürdeni?
-Az rá ér. Még mindig csikis vagy?-vigyorogtam.
-Nem mered.
-Óh dehogyis nem.-emeltem fel a kezemet csikizésre készen.
-Ne, Kristen.
-Késő!-kezdtem el csikizni.
-Ne, hagyd abba.-ellenkezett.-Kristen. Kérlek állj le.
-Mért tenném Samuel?
-Kristen Hilda Thomson! Utoljára mondom, hogy áljál le, mert te jársz rosszul!-emelte feljebb a hangját.
-Majd tőled fogok félni.-nevettem és folytattam tovább a kínzást.
-Könyörgöm húgi! Tényleg hagyd abba!-már folytak a könnyei a röhögéstől. Még ezt így folytattuk egy ideig, amikor valaki berontott a szobába.
-Fejezzétek már be! Josh, mi a büdös francért sikítozol?-üvöltözött anyu.
-Nem látsz a szemedtől? Szedd már le rólam a lányod!-fogta le a két kezem.
-Nehogy hozzám merj nyúlni anyu. Ha tényleg férfi, akkor le tud magáról egy lányt szedni. Ha meg nem, akkor egy puha pöcs vagy bratyó!-nevettem.
-Au! Ez fájt Kristen.-tettette a sértődöttet.
-Én csak az igazat mondom. Nem úgy mint egyesek.-kacsintottam rá.
-Ezt még visszakapod angyalka.-nézett rám szúrós szemekkel.
-Angyalka?
-A tetkód egy angyal szárny.-nézett a derekamra.
-Így már világosabb.-szálltam le róla.
-Levegő!-kiálltott fel.-Végre, hogy leszálltál a százhúsz kilóddal rólam.
-Csak ötven vagyok.-bokszoltam vállba.
-Befejeztétek a cica viadalt?
-Igen. Csá!-tolta ki Josh anyut a szobából.
-Na mostmár megnyugodtál?- nevettem.
-Igen.-nevetett ő is.
-Akkor mostmár mehetek fürdeni?
-Eddig is mehettél volna.
-Fogd be!-dobtam fejbe egy ruhával ami a kezemben volt.
-Egy bugyi? Komolyan?-nevetett.
-Fordulj fel Josh!-vettem el tőle a bugyimat, majd bementem a fürdőbe. Megynyitottam a zuhanyzóban a vizet, levetkőztem és beálltam a zuhany alá. Megkönnyebültem a víz zuhatagtól. Visszagondoltam a napra. Kellemes volt. Először Castiel-el sétáltunk, utána Josh-al is játszottunk egy kicsit. Aztán eszembe jutott az ébredés előtti időszak.
-VISSZAEMLÉKEZÉS-
Erős fájdalmat éreztem a fejemben. Kinyitottam a szemem.
-Hol vagyok? Mi ez a hely?-néztem körül. Egy fehér szobában voltam. Nem volt ott semmi sem. Egy ágy vagy egy bútor sem. Egyedül voltam. Valami hangot hallottam mögüllem. Megfordultam és elindultam a hang irányába. Ahogy mentem egy folyosót láttam. Egy homályos kép volt a folyosó végén. Minél közelebb értem a végéhez, egyre élesebb lett a kép előttem. Egy kislány és egy kisfiú van a képen, ahogy kalóznak öltöztek. A kislány kardot fogott a kisfiú nyakához, a kisfiú a sajátját pedig a lány szívéhez tartja. Annyira ismerősek. Közelebb mentem, hogy jobban lássam. Rám jött a felismerés. Ezek mi vagyunk Josh-al öt évesen már akkor is rajongtunk az őrültségekért. És buzgott bennünk az erő. Hozzányúltam a képhez, hogy végig simítsam rajta a kezem, de a kép eltűnt és három embert láttam rajta beszélgetni. A három között pedig egy negyediket feküdni. Olyan, mintha aludna. Az egyik a kezébe temette a fejét, a másik pedig a fekvő ember kezét fogja. Valami járműben vanak. Aki az előbb a kezébe temette az acát, most felegyenesedett és felismertem. Ő Josh. Mit keres itt Josh? Várjunk, Josh, vörös haj, fekvő ember. A vörös hajú Castiel, a fekvő ember pedig én vagyok. Elájultam? Miért látom magam?

-Kristen, kicsim. Kész a vacsora.-kopogott be kereszt apu.

-Köszi. Mindjárt megyek.-kiabáltam ki. Gyorsan lezuhanyoztam, felvettem a pizsamám és lementem a konyhába.

-Mi a vacsi?-ültem le az asztalhoz.

-Előbb cukormérés!-tette elém a cuccokat Fred.

-Aranyos vagy, de már megelöztelek.-simogattam meg a fejét.

-Hús leves, borsós rizs és rántott hús.-felelte kereszt anya a gáztüzhely mellől.

-Nyami! Többiek?

-Josh a szobádban, anyádék Josh szobájába, kereszt apád egy pillanat múlva itt lesz, a lányok meg bulizni.

-Megyek és szólok Josh-nak.-mentem fel a lépcsőn. Amint odaértem a szobám ajtajához, reflex szerűen lenyomtam a kilincset és berontottam.

-Nem jössz vacsizni?-léptem mellé.-Hahó! Hallassz te engem?-lóbáltam előtte a kezemet.

-Mi? Szia húgi.-vette le a fejhalgatót a fejéről.

-Kész a vacsi. Nem jössz le?

-De igen. Köszi, hogy szóltál. Pillanat és megyek.

-Oké, de ha nem jössz le két percen bellül, Fred-el jövök érted és nem lesz kegyelem.-mutogattam fenyegetően. Kimentem a helységből és bekopogtam anyuék ideiglenes szobájába.

-Gyere!-kiabált ki Sat.

-Gyertek, kész a vacsora.-dugtam be a fejem.

-Amanda megfürdik és megyünk.-igazította meg a lepedőt az ágyon.

-Oké.

Amint végeztem, visszatértem a konyhába. Lassan összegyült a család, és neki láttunk a vacsorához. Már majdnem mindenki végzett a másodikkal, amikor anya megszólalt.

-Nagyon haragudtok rám gyerekek?

-Nem... egy cseppet sem haragszunk azért, mert ennyi ideig a képünkbe hazudtál!-vágta oda Josh.

-Tényleg?-mosolyodott el.

-Nem! Hogy lehettél ilyen velünk szemben? Először eldobsz minket, mert élni szeretnéd az életedet, gyerekek nélkül, évente kétszer talán eljössz, aztán ennyi. Aztán tizennyolc év után, benyögöd, hogy más az apánk, mint akit mi annak hittünk! Egy igazi példa anya vagy!-csapott rá az asztalra.

-Josh, kérlek nyugodj meg. Mégis csak az anyánk és ő szült minket. Neki köszönhetjük az életünket.-közöltem nyugodt hangon testvéremmel.

-Ez mind igaz, de neki köszönheted a vágás nyomot a nyakadon! Miatta voltál egy évig kómában!!-kiabállt velem is.

-Nem anya miatt! Philip miatt! Utálom, hogy állandóan fel kell hoznod az összes hibámat. Azt csodálom, hogy azért még nem hibáztatsz, hogy megszülettem!-kezdtem el én is kiabálni vele.-Tudod, hogy esik az nekem, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól? Mintha egy idegen lenne a testvérem! Már azt se tudom sokszor, hogy ki vagy...-álltam fel az asztaltól.

-Kristen, én....-lágyult el a hangja.

-Köszönöm a vacsorát. Én végeztem.-mentem fel a szobámba. Bevágtam magam után az ajtót, ledőltem az ágyba, magamhoz öleltem a kedvenc párnám és kitört belőlem a sírás. Nem az a hisztérikus, vagy az elkeseredett fajta, hanem a telsejesen összezavarodott fajta. Pár percig csak sírtam, amikor végre megnyugodtam valamennyire.

-Kristen... ne haragudj rám. Tudod, hogy nem úgy akartam, csak nagyon fáj, hogy hazudott és te még az ő pártjára álltál.

-Menj innen Josh. Nem álltam az ő pártjára, de tényleg nem kéne ennyire durván bánnunk vele...-szipogtam.-Engem is nagyon megviselt, hogy tőled tudtam meg azt, amit tőle kellett volna, de én nem kezdtem el kiabálni emiatt egyikőtökkel sem.

-De te teljesen máshogy kezeled. Te mégis csak lány vagy.-ült le mellém az ágyra.

-Nem kezelem máshogy, de én kibeszéltem a problémáimat olyan embernek, akiben megbízom és tudom, hogy soha nem szúrna hátba.

-És én kinek beszéljem ki?

-Nekem. Vagy Alex-nek. Erre nem gondoltál még?

-Nézd, én nem akarlak elhanyagolni, csak lassan el kell válnunk egymástól és meg kell oldanunk majd egyedül a problémáinkat.

-Josh, még van egy évünk a gimiből, utána pedig megbeszéltük, hogy együtt megyünk egyetemre.-fakadtam ki.

-Én nem megyek egyetemre.

-Mivan??

-Nem vagyok olyan okos, mint te. Csak azért vannak jó jegyeim, mert korepetálasra járok.

-De Josh...

-És ráadásul te zenei egyetemre akarsz menni. Én nem vagyok jó az ilyenben.

-Gonosz vagy...

-Eddig még csak egy szemét, titkolózó, vádaskodó bátyó voltam. Mostmár gonosz is vagyok?-nevetett.

-Egy szemét, titkolózó, vádaskodó, gonosz bátyó, akit így szeretek!-nevettem én is.

-Gyere ide te kis Mozart!-ölelt meg.

-De rég mondtad ezt rám.-szorítottam magamhoz.

-Aludjunk. Holnap nagy nap lesz.-feküdt el.

-Miért?

-Azt majd meglátod.-kacsintott rám.

-Na indulj fürdeni! Büdösen nem fekszel le aludni!-fogtam be az orrom.

-De fürödtem.

-Attól még bűzlesz, mint a görények.-rúgtam le az ágyról.

-Oké.-indult meg a fürdőbe. Én addig rendet raktam Josh után. Egy csatatérnek nézett ki a szobám. Ez így fog menni addig, amíg anyuék el nem mennek. Jobban elfáradtam, mintha lefutottam volna a maratont. Amint végeztem, kidőltem. Nem kellett egy perc sem, hogy elaludjak.

♡Castiel szemszög♡

Miután elköszöntem Kristen-től, siettem haza. [Nem biztos, hogy jó ötlet, hogy kémkedek utána... Lehet, hogy amik azokban a papírokban állnak, tőle kéne inkább megtudnom. Amint megkapom a borítékot elégetem. De... mi van, ha... mivan, ha soha nem mondja el? Inkább elolvasom.] Mire észbe kaptam, már a tömb előtt áltam és vártam Natanielt. Nem is kellett sokáig várnom. 

-Helló. Tessék.-nyújtotta felém a borítékot.

-Kössz.-vettem el tőle.

-Mikor jön suliba?

-Hétfőn. Ma ébredt fel.

-Az jó-mosolygott.-Nos, amint mondtam... Ha elolvastad, azonnal égesd el!

-Értettem főnök.-forgattam a szemeimet.

-Akkor hétfőn találkozunk.-köszönt el tőlem.

-Hétfőn!-köszöntem én is, majd felmentem a lakásba. Ledobtam a cipőmet, levettem Démon-ról a pórázát és bementem a szobámba. Lehuppantam az ágyamba és kibontottam a borítékot. Egy körülbellül két centi vastag papír köteg volt benne. Ha ennyire vastag, akkor jó sok mindent nem mond el nekem. Belekezdtem az olvasásba. Elég nehezen tudtam elolvasni, mert kézzel volt írva. Egy szót talán két percig tartott kiolvasnom a szobám sötétjében. Inkább, majd holnap elolvasom. Letettem az ágyam mellé a lapokat, majd hanyatt feküdtem az ágyon és elaludtam.

*-*

-Leütöm ezeket a rohadt szúnyogokat! Be kell szereznem egy szúnyoghálót...-csapkodtam magamon a szúnyogokat.-Szemtelen dögök.-csuktam be az ablakot. Hamár felkeltem, megnéztem mennyi az idő.-Azt a jó büdös életbe!-ordibáltam és elkezdtem kapkodni a holmijaimat.-Ha nem sietek ki fognak nyírni a srácok.-felkaptam a vállamra a gitártokomat és, mint a szélvész rohantam próbára. Végig rohantam az egész városon akadájok nélkül. Már majdnem az utolsó kereszteződésnél jártam. Körülnéztem, majd mikor a kereszteződéshez értem, megint elkezdtem futni. Amikor kiértem az útra egy száguldó autóval találtam magam szemben, majd egy kiáltást hallottam.

-Castiel! Vigyázz!!-és egy hatalmas lökést éreztem magamon. Egyből felnyaltam az aszfaltot. Szörnyen fájt a fejem. Odanyúltam az ütés helyére a kezemet, majd megnéztem. A kezem csupa vér volt.-Castiel, elment az eszed?

-Mivan?

-Majdnem meghaltál te bolond!-üvöltözött velem Viola. Én csak néztem mint a hülye gyerekek.-Hahó, jól vagy? Figyelsz te rám?-rángatott a két vállamnál fogva.

-Jól vagyok! Leszálnál rólam?-álltam fel. Rossz döntés volt. Csillagokat láttam a szemem előtt.

-Ömlik a fejedből a vér! Hogy lennél már jól??!! Most azonnal eljössz velem az orvoshoz.-higgadt le.

-Nem megyek én sehová! Kössz, hogy ellöktél onnan. Egy hős vagy. Na pá!-köszöntem el tőle, majd tovább mentem, de már nem szaladtam. Amint beértem leültem a székre.

-Na végre! Egy óra késés után csak ideértél!-kezdte Lisander.

-Kussolj és inkább hozz egy raktapaszt!-vetettem oda.

-Mégis hol késlekedtél eddig?

-Elaludtam, plusz még majdnem kilapultam. Annyi szerencsém volt,  hogy Viola ellökött.

-És ezért vagy tiszta vér?-értetlenkedett Victor.

-Hogy lehetsz ennyire barom Victor?? Nem látod, hogy felrepedt a bőre?-kiabált vele Lisander.

-Megyek és szólok anyunak, hogy varrja össze.-rohant el.

-Kristen-nel mi van?-törölgette a vért a fejemről.

-Felébredt. Hétfőn jön suliba.-dünnyögtem.

-Az jó.

-Szervusztok fiúk! Na ki a sérült?-jött le a pincébe Linda néni.

-Én!-tettem fel a kezemet.

-Hát veled meg mi a nyavaja történt, édes jó gyermekem! Lefejeltél egy oszlopot?-szörnyülködött.

-Majdnem kilapított egy autó, de egy lány ellökött onnan és felnyaltam az aszfaltot.-mormogtam.

-Ajjaj... na, lássuk!-kezdte el forgatni jobbra balra a fejem.-Hát... eléggé fájni fog, de nem lesz majd nagy nyoma. Nincs hányingered?-vett elő a táskájából egy ordenálé nagy valamicsodát.

-Az meg mi?-mutattam arra az izére.

-Ez egy varrógép. Ne mozdulj! Egy kicsit fájni fog.-szúrt a homlokomba egy tűt.

-Mi a... Áú!-kiáltottam fel.

-Kész is. Várunk pár percet és össze is lehet varrni. Addig lefertőtlenítem neked.-elővette a "Betadin" nevezetű sebfertőtlenítőt és egy vattapamacsot és elkezdte dörzsölgetni vele a sebet. Ez jobban fájt, mint a szúrás.-Kész. Jöhet a varrás.

Pár öltéssel összevarrta a sebet és bekötötte.

-Kész vagy Castiel. Kb. egy óra és kész az ebéd. Ha szeretnétek gyertek majd fel ebédezni.

-Ok. Kössz anyu! Csá!-tolta ki az ajtón Linda nénit. A nap folyamán csak próbáltunk és viccelődtünk.

16.rész-A titkokra fény derül 3/3

-Mért vagy ilyen durva az anyáddal?

-Mert megérdemli! Téma lezárva. Mit akartál mondani?-ültem le vele szembe.

-Deborah valamit tervez a húgod ellen.

-Megölöm azt a kis libát, ha valami kárt tesz Kristen-ben.
-Már egy lépéssel előtted járunk!-nevetett Castiel.
-Jártok? Kivel?
-Hát... Amber összehívta a kis csapatot még régebbről, akik utálják Deborah-t. Amber, Nataniel, Rosa, Sam, Ty, Lisander, Dake, Viola, Iris, Rosa és én. Na meg persze te.
-És azt tudjuk, hogy mit tervez?
-Még nem, de hétfőn reggel negyed hétre a gimi előtt kell mindenkinek lennie, hogy megbeszéljük, ki mit fog csinálni.
-Értem.-pár percig néma csöndben voltunk, amikor mocorgást hallottunk.
-Josh, nézd!-böködte a vállamat Cass.
-Mit?
-Kristen... forgolódik!

Gyorsan felálltam a székemből és oda siettem az ágyához.

(Bocsi, de a haját nem tudom át színezni, de képzeljétek azt, hogy vörös.)

-Ne... ez nem lehet igaz! Nem. Csak álmodom...-motyogta Kristen.-Anya... nem... Josh!!!!!-kiáltotta el magát és felült az ágyon.

-Kristen! Húgocskám!-öleltem meg, ő meg sírva fakadt.
-Josh, mond, hogy nem igaz! Mond, hogy csak álmodtam, hogy egy hülye álom volt csak.
-Mit álmodtál?
-Azt, hogy apa nem is az apánk... hanem... hanem... Mr.Anderson. Josh, mond, hogy ez nem igaz!-őlelt egyre szorosabban.
-Bárcsak mondhatnám.-öleltem én is egyre szorosabban és a fejét simogattam.
-Nem... ezt én nem hiszem el! Hol van anyu?
-Lement a büfébe. Nemsokára visszajön.-mondta Castiel.
-Cass! El se hiszed, mennyire jó, hogy hallhatom a hangodat!-kezdett még jobban sírni, elengedett és Castielt várta, hogy megölelje.
-Én elmegyek szólok Linda-nak.
-Mért hívod így?
-Mert, ha Philip nem az apánk, akkor Linda nem a nagynénjék, Victor és Shusan, pedig nem az unoka testvéreink. Majd mindjárt itt vagyok.
♡Castiel szemszög♡
-Mert, ha Philip nem az apánk, akkor Linda nem a nagynénjék, Victor és Shusan, pedig nem az unoka testvéreink. Majd mindjárt itt vagyok.-mondta Josh.
-Castiel, annyira örülök neked!-szorítatta meg Kristen a derekamat.
-Soha többet ne csinálj ilyeneket! Nagyon aggódtunk érted. Főleg én és Josh.
-Remélem nem lesz több ilyen...
-Te azt a csókot komolyan gondoltad Kristen, vagy csak a rosszul lét miatt csináltad?
-Komolyan mondtam, amit mondtam Cass.-nézett mélyen a szemembe.-Nyugodj már meg kérlek, élek. Nincs semmi bajom!-fogta meg a két vállam.
-Majd akkor mond, hogy nincs semmi bajod, ha az orvos is azt mondja.
-Ne aggódj. Jól vagyok.-amint ezt kimondta, nyílt az ajtó.
-Jajj Kristen! De jó, hogy felébredtél!-ugrott a nyakába Linda néni.-Fiúk, kimennétek amíg megvizsgálom?

-Persze.-mondtuk mind a ketten, majd kimentünk a helységből.

Már negyed órája kint ültünk, amikor megjelent Amanda néni.

-Hát ti? Mért vagytok itt kint?-lepődött meg.

-Linda bent van nála és megkért, hogy jöjjünk ki.

-De hát mért van bent?

-Mert felébredt.-amint ezt kimondta Josh, az ajtó nyitódott és Kristen jött ki a szobából felöltözve és a holmijaival a kezében.

-Haza mehet.-fogta meg a lány vállát Linda néni.

-Kristen! Drága kislányom!-ölelte meg Amanda néni.

-Ne nyúlj hozzám!-taszította el magától az anyját.

-Mégis...

-Anyukám azt mondta, hogy hazugokkal ne áljak szóba.-közölte egy könnycsepp kíséretében, majd felénk fordult.

-Add! Majd viszem.-vettem el tőle a táskát.-Gyönyörűbb vagy így, mint kómában.-adtam puszit a homlokára.

-Köszi.-pirult el.

-Menjünk. Nemsokára itt a taxi.-mondta Josh, miközben Kristen felé nyújtotta a kezét.

-Oké.-fogta meg az ikre kezét és úgy mentünk ki a kórház elé. Amint kiértünk, Kristen vett egy mély lélegzetet.

-Áhhh... friss levegő. Ezerszer jobb, mint a kórház fertőtlenítő szaga. -Josh. Ha haza értünk szeretnék elmenni sétálni.

-Veled megyek akkor én is. Egyedül nem mész sehová.

-Mi?? Mégis miért?

-Mert veszélyben vagy addig amíg nincs valaki melletted.-gyújtott meg egy szál cigit, amit időközben elővett.

-Castiel, segíts már.-fordult hátra.

-Sajnos neki kell igazat adnom-csóváltam a fejem.

-De mégis miért? Mit nem akartok elmondani nekem? Egyeltalán meddig voltam eszméletlen, hogy ennyire titkolóztok?

-Egy hétig, de erről jobb, ha nem tudsz húgi.

-Ez nem igazság!-vágta be a durcást.

-Na jó, elég a hisztiből. Itt a taxi.-emeltem fel.

-Cass. Engedj el... nem megyek sehova sem, amíg el nem mondjátok, hogy mégis mi van.

-Pedig el akartalak vinni a Burger King-be.

-Nem érdekel.

-Na, elég hercegnő!-kapta fel Josh, mint egy zsákot és berakta a taxiba.-Nem fogok veled ezen vitatkozni.

-Nem is kell! Csak mond el, hogy miért!-motyogta a pulcsijába.

-Majd idővel elmondom.-ült be a járműbe ő is.

-Beférek még hátra?-kérdeztem az ablakon keresztül.

-Szeretsz középen kuporogni?-szólt vissza Josh.

-Akkor megyek előre.-majd én is beültem a sofőr mellé.

-Merre lesz az út?-nézett rám a sofőr.

-Park utca 58.

-Rendben.-indult el. Az úton mindenki hallgatott. Kristen duzzogott, Josh nyugtatgatta magát, mielőtt felpofozta volna a húgát. Én meg jobbnak tartottam azt, ha inkább csendben maradok. Miután kiszálltunk a taxiból megkérdeztem Kristent, hogy nem-e jönne el velem megsétáltatni Démont.

-Persze. Miért ne? Imádom a kiskutyákat.-mosolygott miközben levette a cipőjét. Ezen muszály volt nevetnem.-Mi annyira vicces? Kilyukadt a pólóm?-vette le magáról az említett ruha darabot, hogy ellenőrizze.

-Semmin! De igyekezz, mert egész nap bent punnyadt a lakásban!-próbáltam visszafolytani a nevetést.

-Oké. Gyorsan átöltözök és már mehetünk is.-ment fel a szobájába. Pár percel késő4bb már ebben az összeállításban állt elém:

-Kristen...-néztem végig rajta. Hoppá! Mit találtam, ez egy tetoválás! Soha nem néztem volna ki belőle. Végig simítottam az ujjaimat a tetováláson, hogy megnézzem igazi-e.-Ez... igazi.

-Na nem mondod zsenikém!-nevetett.

-Mi ez a gönc húgi?-lökte meg őt Zafír.

-Mindjárt itt a nyár és elővettem a laza cuccaimat! Már fáj mindenem a szűk rongyaidtól.

-Azok nem rongyok, hanem Tom Taylor-os eredeti ruhák! Inkább hordanád azokat! Legalább nem nézél ki annak ami vagy!

-Miért mi vagyok? Na mond csak! Hallgatlak!

-Úgy nézel ki a gönceidben, mint egy k*rva!

-Rockker vagyok te idióta! Rockker! És amúgy se kell sokáig nézned, hogy hogyan öltözködöm! Amint lessz rá lehetőségem már el is húzom a csíkot Angliából!

-Jobb is! Nem kell szégyent hoznod a csáládomra azzal, hogy Anderson vagy!

-Te ezt honnan tudtad?-kezdett el kiabálni.

-Már akkor tudtam, amikor először bevittek a kórházba! Nem az a vércsoportod, mint nekem vagy Sandra-nak vagy apának! És nem is olyan, mint Amanda-nak!

-Menjünk Cass!-tolt ki az ajtón.

-Oké, de nem hozod a cuccaid?

-Nálam van csak menjünk már.-indult el a park felé.

-Öhm... Kristen.

-Mivan?

-Én arra lakom.-mutattam a boltok irányába.

-Hupsz!-nevetett, majd mellém sétált és tovább mentünk. Nem lakok olyan messze Kristen-éktől, de most nagyon lassan mentünk. Nem siettünk sehová. Tíz perce nem szóltunk egymáshoz, így éreztem, hogy meg kell törnöm a csendet.

-Mióta van tetkód?

-Már nem tudom... régen külföldön voltam táborban és a srácokkal nagyon összemelegedtünk, és amikor véget ért a tábor könyörögtem anyunak, hogy had maradjak még pár napot. Nagynehezen beleegyezett. Egy fiúnál töltöttem azt a pár napot, az egyik este unatkoztunk, mert nem volt semmi érdekes a tévében és elmentünk sétálni a városba. Elmentünk egy tetováló szalon mellett és jött egy hang ami azt mondta, hogy csináltassunk tetoválást. Én egy angyal szárnyat, ő pedig egy sárkányt csináltatott magának. Aztán, amikor otthon ezt anyám meglátta rajtam, majdnem egészben lenyelt.-nevetett lágy, csilinelő hangjával.

-Az durva. És mindig ilyen ruhákat hordasz?

-Lényegében igen, de ha megyünk valahová, például nyaralni vagy bulizni, akkor normálisan öltözködök. Miért? Szerinted is k*rvának nézek ki ezekben a ruhákban?

-Nem. Egyeltalán nem! Sőt, szerintem még jobban is nézel ki így mint ahogy télen öltözködtél.-pirultam el.

-Jajj, Cass. Olyan cuki vagy amikor zavarban vagy!-ölelt meg. Annyira szerettem volna, hogy az a pillanat soha ne érjen véget, de ez is.csak egy álom volt.-Uh... lehet, hogy ezt mégsem kellett volna.-kuncogott.

-Miért?

-Mert nem tudom, hogy hol van az arcod.-burított le egy üveg vízzel, amit időközben vett.

-Ááhh! Ez rohadt hideg!-töröltem le a vizet az arcomról egy zsepivel.

-Inkább köszönd meg küklopsz!-nevetett.

-Ne hívj így!-mutogattam fenyegetően rá.

-Öhm... én, azt hiszem most... inkább elfutok.-szaldt el. Amint magamhoz tértem utána iramodtam. A ház tömbünk elött sikerült nyakon csípnem őt.

-Megvagy!-lihegtem, és magamhoz szorítottam.

-És mit akar velem csinálni a tanító bácsi, kérem?-kezdett el kisiskolásként beszélni.

-Ezt.-kezeimmel megfogtam az arcát, közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam.

(Igaz nem abba a ruhába van a lány, de mint már mondtam béna vagyok a képszerkesztésekhez...)

 Legyen ő olyan, amilyen szeretne, de én akkor is szeretni fogom. Nagy meglepetésemre nem taszított el magától, hanem engedte, hogy folytassam. A karjait a derekam köré fonta és magához szorított. Nagyon vártam már azt a napot, amikor ez megtörténik és el is jöt az ideje. Kimondhatatlanul boldog voltam.

-Bezzeg a mi időnkben ezt még büntették!-szólalt meg egy hölgy a közelben. Mi egyből befejeztük amit csináltunk.

-Hagyd már őket drágám! Ők is csak szerelmesek és azóta már változott a világ.

Ránéztem Kristen-re és láttam, hogy sikerült zavarba hoznom szegényt. Csak állt egyhelyben és a szoknyáján lévő láncot babrálta rák vörös fejjel. Annyira édes.

Felkaptam a karjaimba és bevittem a lépcsőházba.

♡Kristen szemszög♡

Basszusz! Teljesen leblokkoltam. Nem bírok muzdulni se. Csak álltam egyhelyben és ezt a hülye láncot babráltam, minthogy hozzá szóljak. Már égetett a tekintete, de én nem mozdultam. Aztán felkapott a karjaiba és a lépcsőházba vitt.

-Jól vagy?-emelte fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek.

-I...igen. Persze. Megyünk?-próbáltam terlni a témát.

-Ahogy óhajtod.-ment oda a lépcsőhöz.-Na mi van? Gyökeret eresztett a lábad?

-Öhm... valami olyasmi.

-Úgy örülök, hogy elromlott a lift, fel kell cipejelek téged a hatodikra.

-A hányadikra???-csuklott meg a hangom.

-A hatodikra. Süket lettél? Na gyere.-kapott fel. Még sokkos állapotban voltam ezért nem tudtam ellenkezni. A negyedik emeletnél Castiel már botladozott velem...

-Gyerünk Galaparos! Már csak két emelet!-bíztatta magát.-Nézd Kristen!-vitt oda az ablakhoz. Kinéztem és láttam a madarakat, de utána reflex szerűen lenéztem az utcára.

"Úristen! Castiel segíts! Szédülök... le fogok esni! Castiel!"

-Kristen. Kristen! Ez fáj!-kiáltott fel Castiel.-Engedj el.

-A-a-fúrtam a fejemet a mellkasába.

-Mi bajod van?

Én válaszul csak jobban szorítottam a nyakát becsukott szemekkel.

-Akkor megyünk tovább.

A lépcső elejénél járt amikor az egyik kezemmel megragadtam a korlátot és nem engedtem el.

-Kristen. Mi bajod van?

-Én innen nem megyek egy lépést se!-öleltem át a lépcső korlátot.

-Tériszonyos vagy?

-Ühüm.

-Na ne hülyéskedj már!-kezdte el lefejteni az ujjaimat a korlátról.

-Castiel. Ne, kérlek! Szédülök, hányingerem van. Fáj a fejem.-kezdtem el szipogni.

-Te nem viccelsz...

-Nem hát! Vigyél le innen!!

-Gyere, először nyugodj meg.-nyujtotta felém a kezét. Az egyik kezemmel megfogtam a kezét és felhúzott a földről.

-Már csak két emelet. Tudom, hogy bátoe r vagy. Gyere fel velem. Hidd el, nem fogod megbánni.-mosolygott rám.

-Biztos?-néztem rá félénken.

-Esküszöm az életemre!-nevetett.

-Rendben.-mentem bele a dologba.

-Fogjam kicsi kezed?-szemtelenkedett.

-Nem kell.

-Oké.-mondta, majd elindult felfele. Én is így tettem. A lépcső fordulóig minden simán ment. Aztán megszédültem.-El ne ess!-kapott utánnam.

-Oh... inkább visszafordulok.-fordítottam neki hátat.

-Ne most add fel vöri.-fogta meg a kezem.

-Akkor menj fel egyedül és hozd le a kutyust én addig meg itt várlak téged.-erősködtem.

-Nem túl jó gondolat. Ez a tömb tele van drogdílerrel és maffiózóval.

-És te komolyan itt laksz? Nem féltek?

-Apámé az egész tömb. Ő a góré. A főnök családját pedig nem szabad megtámadni.-nevetett.

-Bátor vagy!-forgattam a szemeimet.

-Jó. Itt maradj és ne állj szóba senkivel! Értve vagyok?-fogta meg a két vállam.

-Igen csak mennyél már, mert nagyon szédülök.

-Oké.-szaladt fel. Ha igaz amit mondott, akkor nagy veszélyben vagyok itt egyedül. Remélem nem találkozok senkivel. Jajj ne! Elszóltam magam... hangokat hallok a lenti léncsők felől és ha jól hallom felém tart. Mit csináljak? Cass azt mondta, hogy maradjak itt és ne álljak szóba senkivel.

-Igen apám, értettem elsőre is! Nyolckor a sikátorban.... De kiket küldesz segítségnek?... A gorillákat? Nemár!... Mikor választhatom én ki az embereket?... De... De ez így nem fair!... Értettem apám... Viszlát!-fordult arra az emeletre, ahol én vártam Castiel-re. *Jézusom! Most fogok meghalni. Ha nem lesz itt Castiel fél percen bellül, én tuti meghalok. Már csak pár lépésre van tőlem.* Éreztem a lehelletét a hátamnál és bumm! Nekem jött.

-Öhm... bocs!-húzott fel a földről.-Eltévedtél kislány?-jött közelebb hozzám.

-Castiel, gyere már kérlek.-suttogtam lehajtott fejjel.

-Mit mondtál?-emelte fel a fejemet. Nagyon meglepődtem, amikor felismertem, hogy ki az.

-Bruce?

-Kristen? Te meg mit keresel itt? Egy szintel feljebb lakunk.-mutatott felfelé.

-Tudom, csak tériszonyos vagyok és ennél tovább már nem merek menni, de mindjárt jön Castiel.

-Értem. Itt legyek amíg nem jön? Amint észrevettem eléggé berezelltél.-nevetett.

-Nem is igaz!-nyújtottam ki rá a nyelvem.

-Akkor megyek, szia!-indult el felfelé.

-Várj!-szóltam utánna.

-Igen?-fordult vissza.

-Ne hagyj itt... kérlek.-szaladtam fel utánna.

-Akkor gyere!-nevetett. Már az ajtajuk előtt álltunk, amikor nyitódott az ajtó.

-Öhm... Kristen! Te meg mit keresel itt fent?-vont kérdőre Castiel.

-Rám ilyesztett. Ott akart hagyni, és utána jöttem. Hol a kutyus?-kérdeztem vissza.

-Ha elállsz az útból, meglátod hol van.-mutatott a háta mögé. Én csak engedelmesen arrébb mentem az ajtóból. Castiel kilépett, Bruce pedig bement.-Menjünk.-tolt maga előtt.

-Oké, csak ne tolj!-indultam meg lefelé. Valahogy lefelé könnyebb, mint felfele. Leértünk a földszintre és kimentünk az utcára.

-Merre menjünk?-fordított magával szembe és belenyomott valamit a tenyerembe. Én lepillantottam és egy labda volt a kezemben.

-Ez meg mi?-néztem rá furcsán.

-Démon! Nézd mi van Kristen-nél.-mutogatott rám és előjött a háta mögül egy böhöm nagy kutya és rámugrott.

-Ááá!!! Castiel! Szedd le rólam.-sikítottam.

-Most miért? Olyan cukik vagytok! Had fényképezzelek le vele.-nézett rám kutyus szekekkel.

-Csak akkor, ha most azonnal leszeded rólam!-toltam el a kutya képét az arcomtól.

-Oké. Démon, lábhoz!-füttyentett. A kutya engedelmesen odaszaladt a gazdájához, leült a lába elé és lihege csóválta a farkát. A gazdája pedig felhúzott a földről.

-Köszi.-poroltam le magam.

-Add a labdát.-nyújtotta felém a kezét.

-Tessék!-adtam oda neki.

-Mit szólsz, ha kimennénk a partra?

-Ilyenkor?

-Nem... majd három év múlva! Persze, hogy most.-ragadta meg a karomat és magával húzott.-Gyere Démon!-szólt oda a kutyának.

-Muszály mindig húznod magad után, mint egy ebet?-rángattam ki a kezemet a szorításából.

-Bocsi.-dörzsölte a tarkóját.

-Na mindegy.-indultam meg mellette.

-Mit csináltatok Bruc-al?

-Megijesztett utána, pedig ott akart hagyni és inkább felmentem vele.

-Akkor ezért röhögott ott melletted...-mosolygott.

-Kössz a megértést!-böktem vállba.

-Nem tehetek róla, hogy betoji vagy.-tette fel a kezét védekezően.

-Nehogy már neked áljon feljebb Rais!-fontam keresztbe a karjaimat.-Nem rajtad röhögtek ma vagy négyen.-tettettem a sértődöttet.

-Gyere már!-nyújtotta felém a szabad kezét.

-Na jó!-mosolyodtam el és megfogtam a kezét. Amint kiértünk a partra, Cass levette Démonról a pórázt és hagyta, hadd szaladgáljon. Mi levettük a cipőinket, hogy ne menjem bele homok és tovább sétáltunk. Már nagyon kínosnak éreztem a csendet köztünk, így azt gondoltam megtöröm a csendet.

-Kristen...

-Cass...-szólaltunk meg egyszerre.-Mond csak.

-Nem. Lányoké az elsőbbség.-mosolygott rám.

-De te vagy a fiú.-löktem oldalra.

-Figyu. Ne haragudj, hogy nem mondjuk el, miért nem mehetsz egyedül sehová, csak szeretünk téged és nem akarjuk, hogy bajod essen... Megint.

-Mért esne bajom? Philip megint megszökött? Vagy mi a nyavaja?-fordultam vele szembe.

-Nem. Dehogyis! Másról van szó.-fogta meg a két vállam.

-De mégsi miről? Miért nem tudjátok elmondani? Josh is állandóan titkolózik. Már szinte soha semmit nem mond el nekem. Régen mindent elmondtunk egymásnak. Castiel, tudod mennyire rossz érzés ez?-kezdtem el zokogni.

-Biztos meg van rá az oka.

-De mégsi mi? Egyre jobban kezdem azt érezni,  hogy már nem szeret... Lassan már senki sem foglalkozik velem a családból.-szipogtam.

-Kristen...-ölelt meg.-Ne mondj ilyeneket. Szeret téged Josh, jobban, mint ahogy azt te gondolnád. Te jelented neki a világot.

-De én ezt akkor miért nem érzem?

-Mert biztos úgy gondolja, hogy már nagy lány vagy és nincs rá szükséged.

-Pedig most van rá a legnagyobb szükségem. Nem fogom tudni végig csinálni ezt nélküle. Nem fogom túlélni ezt a Boris anya dolgot a segítsége nélkül.

-Ha haza mész, szerintem ez legyen az első dolgod, hogy megbeszéled vele a dolgot.

-Nem tudom...-töröltem meg a szemem.

-Beszéljek vele?

15.rész-A titkokra fény derül 3/2

♡Amanda szemszög♡
-Sat, gyere már! Le fogjuk késni a gépet!-kiáltottam be a házba.
-Mennék én kicsim, csak... ááá!-kiáltott fel és hallottam egy tompa puffanást.
-Jézusom! Jól vagy szívem?-szaladtam oda hozzá.
-Igen, csak megcsúsztam a lépcsőn egy táskában, amit elejtettem.-dörzsölte a fejét-Egyeltalán minek kell ennyi táska?
-Nemsokára itt az ikrek szülijapja és egy egész bőröndöt elfoglal az ajándékuk fejenként.-segítettem föl a földről.
-Így már értem. Remélem nem voltak törékenyek.
-Nyugi, Kristen-nek egy báli ruhan, Joshua-nak pedig egy öltöny és egy új sport cipő.-pusziltam meg.
-Rendben. Én kiviszem a kocsiba a csomagokat, te addig ellenőrizd, hogy mindent kikapcsoltál-e.-ment ki a házból. Gyorsan leellenőriztem mindent, bezártam a bejárati ajtót és beszálltam az autóba. Tíz perc alatt ki is értünk a reptérre. Megvettem a jegyeket Londonba, majd oda mentünk a hármas kapuhoz. Két perc múlva már a repülőn ültünk. Mivel nem egymás mellé kaptuk a jegyeket, ezért felhívtam Magie húgomat, hogy egy nappal hamarabb érkezünk. Nagyon örült neki. Megkérdezte, hogy körülbellül mikorra ér oda a gépünk, mert akkor értünk küldi Bredford-ot. Beszélgettem volna még egy darabig a húgommal, de sajnos rámszóltak, hogy kapcsoljam ki a telefont. Az út elég lassan tel el, de mire leszállt a gépünk, már láttam Bredford autóját a parkolóban. Megkerestük a csomagjainkat, majd elindultunk a kijárat felé. Már majdnem kint voltunk a parkolóban, amikor valaki odakiáltott nekünk.
-Amanda! Itt vagyok!-megfordultam és a sógoromat vettem észre integetni.
-Jajj, bocsánat Bred. Nem vettelek észre téged.
-Semmi baj. A szoba elég rumlis, de Magie próbált benne rendet rakni. Joshua elég nagy kupit szokott csinálni, amit három hét alatt se lehet kitakarítani...-forgatta a szemeit, miközben bepakolta a bőröndöket a csomagtartóba.
-Kiköpött apja!-nevettem el magam miközbe beszálltunk az autóba.
-Mikor akarod nekik elmondani az igazat?-nézett komoly tekintettel rám a visszapillantó tükörben.
-Nem tudom...-hajtottam le a fejemet-De még a születésnapjuk előtt kellene.
-Már nyolcadikos korukba el kellet volna mondanod nekik kicsim.-fordult hátra hozzám Sat.
-De szegénykéim összetörtek volna.
-Mert most szerinted nem törnének össze lelkileg Amanda?
-Nem.-vágtam rá.
-Igazad van. Mert tizennyolc évesen teljesen máshogy fogják fel a dolgokat, mint tizennégy évesen... Ne zavarjon, hogy a lányod kómában van az ilyen eltitkolt dolgok miatt...-emelte fel a hangját Bredford.
-Ne mond meg nekem, hogy mit és mikor mondjak el a gyerekeimnek!-emeltem fel én is a hangomat.
-Azt se tudod, hogy kell bánni a gyerekekkel! Mikor idekerültek hozzánk a gyerekek, úgy viselkedtek, mint a neveletlen buta parasztok! Mert te nem tudtad őket megnevelni!
-Ne te mond meg nekem, hogy hogyan neveljem a saját gyerekeimet Bredford!
-Nem is neveled őket! Mi neveljük mind az ötöt! Mi neveljük őket helyetted! Milyen anya vagy te, mond meg! Amint jött egy lehetőség te az első adandó alkalommal át passzoltad a gyerekeket nekünk! Évente talán, ha kétszer eljössz a gyerekeidhez, aztán csodálkozol, ha Frederick meg se ismer! Hát ilyen a jó anya? Olyan a jó anya, mint te, hogy a húgához passzolja az összes gyereket, csak azért, hogy bulizhasson és szórakozhasson? Ilyen egy jó anya Amanda??
-Minden embernek vannak hibái!-rontottam be a házba, mivel már megérkeztünk.
-A te hibád pedig az, hogy rossz anya vagy Amanda!-jött be utánam az ajtón.
-Héj, héj, héj! Haggyátok már abba gyerekek!-szólt közbe Magie-Mégis mi a fene ütött belétek?
-Hagyd őket. A reptér óta ez megy.-hozta be a csomagokat Sat.
-Az kedves húgocskám, hogy a férjecskéd elkezdett faggatózni, hogy mikor mondom el a gyerekeknek, hogy nem Philip az apjuk.-mondtam
-És ebből jukadtatok ki erre a nagy kiabálásra?!-hitetlenkedett a húgom.
-Amint látod, igen.-ült le a kanapéra Sat.
-Amanda Brookman! Legalább neked lenne annyi eszed, hogy nem állsz le Bred-el vitázni!-fogta a fejét Magie.
-Én abba hagyom a vitát. Elmentem Joshua-hoz.
-De ő még suliban van.
-Tudom.-mosolyogtam-Azért megyek, hogy meglepjem egy kicsit. Na sziasztok.
Elköszöntem a többiektől, makd elindultam gyalog Joshua gimijébe. Tavaszhoz képest elég hideg van Londonban. Jó, mondjuk én a madridi időjáráshoz vagyok hozzászokva. Mivel kiskoromban itt laktam, ezért úgy ismerem Londont, mint a tenyeremet. Ha bekötik a szememet egy sállal, porszemre pontosan elvezetem az embert bárhová Londonban. Elég gyorsan odaértem a gimi elé. Mielőtt elindultam, megnéztem, hogy milyen órája lesz, mire ideérek. Megálltam a csarnok bejárata előtt, vettem egy mély lélegzetet és benyitottam. Még nem szoktam meg a bent lévő sötétséget, de azt észrevettem, ahogy Joshua kiabálva rohan felém, ezért megálltam és kitártam a karomat.
-Oh, Joshua! Annyira hiányoztál kis fiam-öleltem meg mikor odaért hozzám.
-Úgy volt, hogy csak holnap jöttök.
-Igen, de annyira hiányoztál, hogy nem bírtam addig várni.-pusziltam meg az arcát.-Milyen nagy lettél!-nézetem fel rá, mivel egy fejjel magasabb nálam. -Én tizennyolc éves kis fiam!-mosolyogtam tovább, majd előbukkant egy könnycsepp a szememben.-Büszke vagyok rád!
-Miért?-értetlenkedett.
-Azért, mert erősnek tetteted magad, hogy mások ne lássák mennyire összetörtél bellülről és, hogy mennyire szarul vagy.
-Csak suliban. Otthon ugyanolyan vagyok mint a többiek. Komoly, kedvtelen, és hiányérzetes. Minden nap bent vagyok nála éjfélig. Mert utána hazaküldenek vagy az ápolók vagy nénje.
-Minden rendben lesz!-öleltem át szorosan.-Csak bízz benne.-simogattam meg a kézfejét.
-Khm! Elnézést asszonyom, de éppen egy órát zavart meg!-közölte hűvösen a tényt velem az egyik tanár.
-Elnézést! Maga annyira ismerős... hmm... Boris Anderson! Istenem de rég láttalak!
-Amanda?!
-Ti... ismeritek egymást?-hitetlenkedett Joshua.
-Osztálytársak voltunk egy időben.-válaszolt Boris.
-Azok a régi szép idők...!-ábrándoztam.-El is felejtettem. Boris, bemutatom a legidősebb fiamat, Joshua-t.
-A fiam? Kristen pedig a lányom?
-Igen.-mosolyogtam.
-Hogyan?? Ő az apánk??-akadt ki Joshua.-Komolyan ő az apám? Anya, ez ugye csak vicc!
-Ez az igazság kis fiam. Boris a vérszerinti apátok!
-Tizennyolc évig hazugságban éltem? Tizennyolc évig azt hittem, hogy Philip az apám, erre benyögitek tizennyolc év után, hogy Boris Anderson az apám???-kiabált velem.-Mért nem a halálos ágyamon mondjátok el az igazat? Vagy éppen azt akarod tenni Kristen-nel? Délután bemész és a kómában fekvő lányodnak beszámolsz arról, hogy az "apánk" nem is az apánk?! Szégyelld magad Amanda Brookman!-üvöltötte bele a szemembe, majd fújtatva elment az öltözőbe,átöltözött és egy megvető pillantás kíséretében elhagyta a termet. Én még beszélgettem egy ideig Boris-al, mert tudtam, hogy fölösleges Joshua után mennem. Érthető a viselkedése. Meg kell békélnie a gondolattal, hogy Anderson vér folyik az ereiben. Elmeséltem Boris-nak mindent amiről lemaradt. A gyerekek első szavaitól, az első csókjukig. Szegény majdnem elsírta magát, amikor eljutott a tudatáig, hogy tizennyolc évnyi apaságról maradt le egy rosz döntés miatt.
-Amanda... nagyon sajnálom, amit akkor mondtam neked, de fiatal voltam és csak a karieremre tudtam gondolni. Ne haragudj rám, hogy ott hagytalak egyedül...-szorította meg a kezeimet.
-Semmi baj Boris! Mind a ketten fiatalok voltunk. Persze nem esett jól, hogy ott hagytál terhesen, de úgy gondoltam, hogy a gyerekeim nem nőhetnek föl apa nélkül, ezért anyámékra hallgattam és igent mondtam Philip-nek, mikor megkérte a kezemet.
-És ebből lett a baj Amanda. Nem lett volna szabad anyádékra hallgatnod!
-Nem hallgattam volna rájuk, ha nem hagysz ott.
-Te is elvállaltad volna a helyemben.-emelte fel Boris a hangját.
-Ha tudom, hogy gyerekem lesz, nem vállalom el az olyan állást, amelyik két kontinensel arrébb van a családomtól!-viszonoztam én is a hangnemet.
-Amanda, kérlek ne kiabálj velem.-szorította meg a felkaromat.
-Te kezdted Boris! És engedj el, mert ez fáj!-néztem könnyes szemekkel rá.
-Ne... ne haragudj... ké... kérlek bocsáss meg nekem...-engedett el és lépett hátra tőlem három lépést.
-Szia Boris.-fordítottam neki hátat.
-Amanda!-kiabált utánnam.-kérlek...
-Viszlát!-néztem vissza rá. Kimentem a teremből és az igazgatói irodába vezetett az utam. Amint az ajtó elé értem bekopogtam az üvegen.
-Szabad!-kiabált ki az igazgató nő. Bementem és leültem az egyik székre.
-Áh, Mrs. Brookman. Milyen kellemes meglepetés. Mi szél hozta önt?
-Joshua Samuel Thomson hiányzását szeretném mára igazolni.
-Egész napra vagy...?
-A negyedik órától kezdve.
-Indok?
-Családik problémák.
-Rendben. Kérem itt írja alá és már végeztünk is.
-Parancsoljon.-adtam vissza a papírt az igazgató asszonynak.
-Köszönöm.
-Én is köszönöm. Viszont látásra asszonyom.
-Viszlát!-köszönt el tőlem. Kimentem a gimiből, majd elindultam Kristenhez a kórházba.
♡Amber szemszög♡
-Minek kellet ide jönnünk Amber?-kérdezte Dake.
-Mert hallottam, hogy Deborah valamit tervez Kristen ellen.
-Már én is kezdek gyanakodni. Tesi után nagyon el gondolkodott, utána pedig ördögien felkacagott. Valami durva lesz. De honnan hallottad?
-Mert szövetkezni akart velem ellene. Csak sajnos ő nem hallotta, hogy át áltam a ti oldalatokra.
-Hát ez bukta Debyke.-kacagott Ty.
-Srácok! Meg kell akadályoznunk!
-Ha addig élünk is!-ugrott fel mindenki székéből.
-Egy kicsit kevesebb lelkesedéssel gyerekek.-csitítottam őket.-Hol van Josh??-fordultam Rosa felé.
-Vagy százszor hívtam már, de nem veszi fel. Biztos lenémította, hogy bokszolás közben ne zavarja senki.
-Bokszolni? Mégis hol?
-A Richwood konditermében.
-De... oda csak az oda járó diákok mehetnek.
-A Sweet Amoris előtt oda járt.-magyarázta Rosa.
-Így már értem.-bólogattam.-Mennyi az idő gyerekek?-néztem a kávézó fali órájára.-Fél négy? Bocsi, de nekem mennem kell, mert elkések. Majd hétfőn suli előtt megbeszéljük a dolgokat. Jó így mindenkinek?-kérdeztem, miközben felálltam az asztaltól.
-Persze, csak Kristen-nek ne essen semmi baja!-mondta Castiel.
-Rendben. Akkor hétfőn negyed hétre mindenki legyen a gimi előtt. Sziasztok.-köszöntem el.
-Oké. Szia!-köszöntek el tölem szinte kórusban.
♡Joshua szemszög♡
Haza kellett mennem az edzős cuccaimért. Farmerban nem kondizhatok. A házunk elé érve elkezdtem a kulcsaim után kutatni. Nagy nehezen megtaláltam a táskám legalján. Már majdnem belement a kulcs a zárba, amikor beszorult. Se ki, se be nem tudtam tenni azt a kulcsot.
-Hogy ennek a k*rva zárnak is pont most kellett bekrepálnia!-rángattam kifelé a kulcsot, amikor lenyomódott a kilincs a kezem alatt és kinyitódott au ajtó. Beléptem a házba kivettem bellülről a kulcsot, majd kívülről is kihúztam a sajátomat, visszatettem bellülre a másik kulcsot és becsuktam magam után az ajtót.
-Csövi!-intettem mindenkinek, majd felszaladtam a szobámba. Gyorsan összeszedtem a cuccokat, beletettem a sport táskámba, majd lerohantam a lépcsőn és elmentem felvenni a cipőmet. Már pont ki akartam lépni a házból, amikor Bred bácsi vissza hívott. Megfordultam és bementem a nappaliba.
-Mondjad.-vetettem oda félválról.
-Mért vagy ilyen korán itthon?
-Mert nem volt kedvem tovább bent maradni.
-És anyádat hol hagytad?-kérdezte Sat.
-Az apámmal trécselni!-forgattam a szemeimet. Már éreztem, hogy ha most nem megyek ki a házból, ebből nagyon durva csetepaté lesz. Mivel nem akartam ma már veszekedni, ezért sarkonfordultam és elindultam az ajtó elé.
-Philip-el?-sikított Magie néni.
-Ő nem az apám! Soha nem is volt az!-ment fel bennem a pumpa.
-Szóval elmondta.-suttogott Bred bácsi.
-Ti erről végig tudtatok?-akadtam ki.
-Igen tudtunk.
-Ezt nem hiszem el! Komolyan a tesitanárom az apám??
-Igen.
-Szép kis család, mondhatom... mindenki tudta, hogy Boris az apánk, csak én és Kristen nem! Miért nem mondtátok el hamarabb??
-Mert anyád akarta elmondani Joshua!
-Mielőtt mélyebbre süllyedne ez a beszélgetés én léptem! Csá!-mentem ki a házból. Ahhoz képest, hogy a város legvégén volt a terem, elég hamar odaértem gyalog. Már remegett a kezem a dühtől. Nagy nehezen sikerült a diákigazolványomat lehúznom az ajtónál, szinte kitépve az ajtót mentem el átöltözni. Miután ezzel végeztem, magamhoz vettem egy boksz kesztyűt és oda mentem az egyik bokszzsákhoz, hogy levezessem a feszültséget. Először gyengéket ütöttem és szidtam az anyámat, majd egyre erősebbeket és erősebbeket ütöttem.
-Héj, héj, héj, Joshi! Mit ártott neked az a bokszzsák?-húzott hátrébb Luke.
-Engedj el haver, vagy neked húzok be!-fújtattam.
-Nyugodj már le egy kicsit!!-jött oda Sky.
-Nem tudok, azért jöttem ide, hogy lenyugodjak... de ez se segít! Engedj már el Luke!-téptem ki magamat a kezei közül, majd visszamentem püfölni a zsákot.
-Lucie?-jött oda Alex.
-Anyám! Hogy rohadjon meg, mind a kettő.-lihegtem, miközben már a kezem is fájt az ütések erősségétől.-Tizennyolc éven keresztül képes volt elhitetni velünk azt, hogy Philip az apánk, és ma bejön a gimibe és benyögi, hogy Boris Anderson az apánk!!!-üvöltöztem.
-Az az izomagyú tesi tanár?-jött oda hozzánk az összes fiú, aki bent volt a teremben.
-Boris meghúzta anyádat?-csodálkozott Kamaron.
-Nem b*zdmeg! Smároltak és abból lettünk Kristen-nel....-kaptam a fejemhez.-Be kell mennek Kristen-hez.. basszus! Annyira felhúzott ez az egész, hogy elfelejtettem a húgomhoz bemenni...-rohantam az öltöző felé.
-Mi is mehetünk veled?-kiáltottak utánam.
-Minek? Szerintem inkább kerüljétek az intenzív osztályt!
-Azért, mert irtóra dögös a húgod, ráadásul imád sportolni. Mért van az intenzíven?-kérdezte Sky.
-Mondj valami újat haver. Mert kómában van. Na léptem. Még találkozunk! Császtok!-intettem nekik és már rohantam is a kórházba. Huhh! Hogy bír Kristen ilyen sebességben futni? Mire odaértem a kórterme elé lógott a belem konkrétan. Olyan sebességben futottam, ahogy Kristen szokott kocogni. Na igen, én vagyok az idősebb, de ő a gyorsabb... az ikrek adottságai teljesen mások. Benyitottam a szobába és anyát láttam az ágy mellett ülni.
-Kisfiam, beszéljük meg.-szólt hozzám, miközben én leültem az ágy másik oldalához.
-Nem most! Nem fogok a húgom hallatára veszekedni veled!-zártam le a témát.
Úgy egy órája voltam ott, amikor nyitódott az ajtó.
-Oh... jó napot! Castiel Galaparos.-nyújtott Castiel kezet anyámnak, hoz bemutatkozzon.
-Szervusz! Amanda Brookman.-fogott vele kezet anyu.
-Mizu Josh?-dogtunk kezet.
-Semmi. Veled?
-Hát... van valami amiről tudnod kell...-tördelte a kezeit.
-Gyerekek én lemegyek a büfébe. Kértek valamit?-állt fel anyu.
-Nem. Csá!-vágtam oda hűvösen.
-Castiel?-fordult Cass felé.
-Nem, köszönöm.
-Majd jövök. Sziasztok.-lépett ki az ajtón.