-Semmi de! Az, hogy ott voltál akkor, amikor szükségem volt valakire, hogy ott voltál mellettem minden nap, hogy amikor beteg voltam te ápoltál és, hogy amikor hajnalok hajnalán hívtalak, hogy a bátyám és Rosa kórházban vannak és magamba voltam zuhanva te még akkor is mellettem voltál... azzal... szerinted azzal rontottad el? Mert szerintem ez maga a tökéletesség volt. Megbántam mindent a világon, csak azokat a napokat nem, amelyek veled voltak szépek.-erre engedett a szorításból és letörölt egy könnyet a arcomról, ami időközben előbújt. Elengedtem és hátráltam pár lépést, majd folytatta.-Egy ilyen nagyszerű és tökéletes lányt, mint te, nem szabadott volna elengednem.-gördült le egy könnycsepp az arcán, miközben végig a szemembe nézett.-Bassza meg Kristen! Mindent elbasztam! A fele suli utál, elvesztettelek talán örökre téged és lehet mozgás sérült lesz a bátyám!!
-Szia... sztok. Azt hittem egyedül vagy itt Kristen.
-Nem. Lisander-el.
-De ti nem...?
-De igen, csak megbeszéltük a dolgokat.
-Akkor újra...?
-Nem.-vágtuk rá egyszerre.
-Én ezt akkor nem értem...-vakarta meg a fejét.
-Én mentem. Akkor holnap reggel Kristen. Sziasztok.-köszönt el tőlünk Lis.
-Oké. Szia Lis.-köszöntem vissza neki.
-Mi lesz holnap reggel?-értetlenkedett Cass.
-Csak elkísér a suliba...-forgattam a szemeimet.
-Csak elkísér?!!-hangsúlyozta a csak szót.
-Mi a bajod Castiel?-néztem mélyen a szemébe.
-Nekem mi a bajom Thomson!? Neked mi a bajod,?-emelte fel a hangját.-Éjjel még Josh vállán sírtál Lisander miatt, ma meg már ölelkeztek.
-Azért, mert te nem hiszel nekünk, az még nem azt jelenti, hogy kiabálj velem!-emeltem fel én is a hangom.-Nem elég az, hogy minden reggel sírva kelek fel. Nem elég az, hogy megtudtam, hogy a bátyám locsogott neked egy olyan titkomról, amit én akartam neked elmondani a megfelelő időben. Nem elég az, hogy megtudtam, hogy a bátyám, akire eddig felnéztem, nég éve cigizik! Igazad van Castiel! Teljes mértékben igazad van! A sok sokk után, ami az elmúlt időkben ért, te még kiabálni kezdesz velem!!-ordítottam le a fejét neki.-Köszönöm a megértést Castiel, igazán köszönöm!-sutogtam könnyes szemekkel.
-Kristen, én... nem úgy értettem.-hajtotta le a fejét szégyenében.
-Akkor megy hogy értetted?
-Én csak... csak...
-Csak féltékeny vagy!-mondtam a földet vizslatva.
-Neeeem. Csak zavar az, hogy minden próbálkozásom hiába volt, mert te neked akkor is ő kell...
-Te annyira naiv és féltékeny vagy, hogy az már borzasztó! De én így szeretlek Castiel...-mondtam és min sem gondolkodva megcsókoltam.
Én magam sem hittem, hogy egyszer ilyet fogok csinálni. Mármint, nem a csókra gondoltam hanem, hogy Castielt gondolkodás nélkül csókolom meg. Nagyon meglepődtem magamon. Mire észbe kaptam azt vettem észre, hogy nem érzem jól magam ezért ellöktem magamtól. Válaszul csak egy amolyan "Mi volt ez?" vagy "Mi a fene ütött beléd?" nézést kaptam.
-Ca-castiel, ne-nem ér-érzem ma-magam j-jól...-dadogtam, miközben leültem a földre, mert szédültem.
-Hogy érted azt, hogy nem érzed jól magad?-gugolt le velem szemben.
-Hányingerem van, fáj a fejem és a hasam és szédülök...-néztem a szemébe.
-Ettél ma valamit?
-Igen. Négy szendvicset.
-Ittál valamit?
-Három üveg vizet és egy fél bögre tejeskávét.
-Gyógyszert szedsz?
-Nem.
-Mikor volt meg?-komolyodott el.
-Castiel! Szerintem ezt nem pont veled fogom megosztani.
-Komolyan kérdeztem! Muszály tudnom ahoz, hogy tudjam mi a bajod!
-Hajj...Tegnap ment el...-fújtam ki a levegőt és mondtam ki halkan a választ.
-Gyere! Beviszlek a kórházba.-emelt fel.
-Neeee! Csak a kórházba neeeee!-sikítottam.
-Akkor hazaviszlek és kihívom a mentőket.
-Csak vigyél haza!-visítottam.
-Ok. Szálj fel a hátamra.
-Oké.
Így indultunk hazafelé. Mindenki megbámult minket, de ez egyikőnket se zavarta. Mikor a ház elé értünk éreztem, hogy Castiel kinyitja az ajtót, de nem láttam semmit, ekkor hirtelen elengedtem a vállát és se kép, se hang... semmi.
♡Castiel szemszög♡
Mikor nyitottam ki az ajtót érezte, hogy Kristen enged a fogáson és leesik a hátamról.
-Kristen.-pofozgattam gyengéden.-Kristen! Kelj fel!
Franba! Elájult. Mit csináljak? Beviszem a házba és hívom a mentőket. Felkaptam a karjaimba, berúgtam az ajtót, mivel nem volt szabad kezem.
-Ember! Muszály az aj... Kristen! Mi történt vele?-kérdezte tőlem egy szőke lány. Gondolom a bátyám csaja.
-Mikor nyitottam ki az ajtót, elájult. Mondta, hogy rosszul van, ezért hazahoztam.
-Sandra! Hozd ide Kristen mérőit!-kiáltott a lány.
-Pillanat csak felöltözök!-hallatszott a válasz.
-Most! Elájult a húgunk!-ordibált.
-Viszem!-hallottam lépteket a lépcső felől.-Itt vannak. Jézusom! Mért nem szóltál, hogy itt van egy fiú is?-akadt ki.
-Nyugi. Nem te vagy az első lány akit fehérneműben látok.-morogtam.
-Mindjárt jövök.-rohant fel az emeletre.
-Azok mik?-mutattam a lány kezében lévő dolgokra.
-Cukormérő és inzulin.-elővett egy gépet, megbökte Kristen egyik ujját, kinyomott belőle valamennyi vért és a gépből kiálló papírral felszívatta.
-Mennyi?-kérdezte Sandra (azt hiszem így hívják).
-HI. Kómában van. Castiel, hívd a mentőket most! Sandra hozd az azonnal hatóját! Narancssárga doboz.-kapkodta a fejét.
Elővettem a mobilomat és tárcsáztam a mentőket.
~Londoni mentőszolgálat. Miben segíthetek?-kérdezte egy női hang.
~Jó napot. Castiel Rais vagyok. Elájult egy lány. A testvére azt mondja, hogy kómában van.
~Ha megadja a címet, azonnal küldünk egy mentőt!
~London, Park utca 58.
~Rendben. Tíz perc és ott a mentő. Viszont hallásra.
~Viszont hallásra.-tettem le a telefont.
-10 perc és itt vannak. Hé' azzal meg mit akarsz?-vágott bele egy 5cm-es tűt szó szerint Kristen vállába.
-Kell neki, különben meghal!-remegett a keze az idegességtől.-Joshua!-kiabált.
-Mi van Zafir?-kiáltott vissza.
-Told ide azt a lottyos segged öcskös, de rohadt gyorsan!
-Minek?
-Mert a húgod kómában van te barom!-visított Zafir(mostmár tudom a nevét).
-Mennyi a cukra?-termett ott Josh.-Szia Cass!-nyújtotta felém a kezét.
-Szia.-fogtam vele kezet.
-HI. Még öt perc és itt van a mentő.-közölte Sandra.
-Ti maradjatok itthon én meg bemegyek Castiel-el a kórházba.-ajánlotta fel Josh.
-Oké. Az azonnal hatót beadtam neki.-mondta Zafir.
-Megyek szedek össze neki pizsomát, fehérneműt meg tisztálkodó szereket.-jelentette ki Sandra.
-Oké. Én felmegyek megnézem Fredericket.-szaladt fel Zafir az emeletre.
Mikor csak mi maradtunk ott a fekvő Kristen mellett Josh megszólalt.
-Hol találkoztatok?
-A parkban. Lisander-el beszélgettek.-az ölelkezős részt kihagytam.
-Lisander-el?-nézett rám furcsán a fiú.
-Ja.-ekkor félbeszakított minket Sandra.
-Itt van amit bepakoltam neki.
-Köszi.-mondta Josh, majd Sandra távozott a társaságból.
-Tü-Tűt!-hallottunk egy kocsit dudálni. Kinéztem az ablakon és megláttam a mentő autót.
-Megjöttek.-fordultam hátra.
-Várjatok!-szaladt le a lépcsőn Zafir.-Bred bácsiéknak majd holnap szólok Kristen-ről! Ha bármi van hívj fel Joshua.
-Öhm Zafir...-szólaltam meg.-Szólnál Bruce-nak, hogy ma itt alszom nálatok?
-Ja, de mért én?
-Mert te vagy a barátnője és veled nem kiabál.
-Ok.
Felaptam a karomba Kristent és úgy vittem ki őt a mentőkhöz.
-Jó estét. Melyikőjük hívott minket?
-Én.-lépten előre.
-Tegye le a hordágyra a hölgyet és száljanak be a mentőbe.
Engedelmeskedtünk a mentősnek és elindultunk. Míg oda nem értünk mindenki síri csendben volt. A csendet az a hölgy törte meg aki, hátul volt megfigyelni Kristent.
-Van valami betegsége?-nézett rám.
-Nem tudok róla...-vakartam meg a tarkómat.
-Öhm... diabetese van. És asztmás.-szakított félbe Josh.
-Megmértétek a cukrát?
-Igen. HI-t jelzett. A nővérünk beadta neki az azonnal ható inzulinját.
-Körülbellül mikor történt ez?
-Úgy tíz perce-feleltem.
-Nem lesz semmi gond.-nyugtatgatott minket a nő.-Hé'! Mi ez itt a nyakánál?
-Egy kiskori balesetből maradt neki.-mondta Josh.
-Ahhoz túl mély és hosszú, hogy baleset legyen... Hmm... várjunk csak! Melyik évben történt... 2010! Ő az a Madridi lány?-nézett Kristenre.
Josh sóhajtott, majd válaszolt.
-Igen, de erről kérem most inkább ne beszéljünk.
-Mindenki tudja, hogy mi történt, csak én nem?-akadtam ki.
-Majd idővel te is megtudod, ha Kristen el akarja mondani.-nézett szomorúan a húgára.-Már másodszorra látlak így húgi... és ez nem esik jól!-szorította ökölbe a kezét.-Én hülye! Felment a cukrod és erről csak én tehetek! Ha nem szokom rá a cigarettára, akkor ez most nem történt volna meg.-szöktek könnyek a szemeibe.
-Igazából... én is benne voltam a dologban...-hajtottam le a fejemet.
-Tessék?-lepődött meg.
-Kint a parkban összevesztünk egy kicsit...
-És mégis minn?
-Majd ha lenyugodtál emondom.
-Ok.
Pár percre beállt a halálos csend. Egyedül a sziréna és a motor hangját hallottuk. A motor leállt a hátsó térnek, ahol mi voltunk, kinyitódtak az ajtók.
-Fiúk, mi felvisszük az intenzív osztályra, ti pedig a váróban várjátok meg az orvost.-mondta a nő, majd elment. Felsétáltunk az emeletre és az intenzív osztályt várójában vártuk az orvost.
Nagyon izgulok Kristen miatt. Nagyon szégyenlem, hogy kiabáltam vele... ő nem ezt érdemli. Olyan rossz őt így látnom. Hol van az a Kristen akit négy hónappal ezelőtt kergettem a tesiórákon? Annyira megváltozott a világ! Én barom kiabálni kezdtem vele. Lehet, hogy igaza van? Lehet, hogy tényleg féltékeny vagyok?! Az lehetetlen!! Soha nem voltam és leszek féltékeny. Ez nem én vagyok. Mit tettél velem te nő személy?!-ültem le egy székre és megtámasztottam a fejemet a combomon nyugvó kezeimmel gondolkodás közben.
-Milyen nő? És mit tett veled?-nézett furcsán rám Josh.
-Senki!-A francba! Hangosan mondtam ki?-Csak gondolkoztam.
-Oké.
Folytattam a gondolat menetet tovább.
Szeretem őt és nem akarom elveszíteni. Ahj! Minden olyan kusza. Nagyon furcsálltam a rosszullét előtti mondatát és tettét. "...De én így szeretlek Castiel..." közelebb húzódott hozzám és megcsókolt. Nem tudtam erre mit reagálni, ezért visszacsókoltam. Azt akartam, hogy az a pillanat örökké tartson. Lisander, neked pedig annyira elcsavarta az a k*rva a fejed, hogy észre se vetted, de nyílt utat hagytál nekem. Soha nem érdekelt egy lány sem annyira, mint Kristen. Ő más, benne valami olyan van ami másban nincs meg. Kristen Thomson, amíg élek, harcolni fogok érted!-egyenesedtem fel büszkén, nyitódott az ajtó és egy orvos jött be.
-Jó estét! Biztosan önök a kislány hozzá tartozói akit az előb hoztak be. Oh... szia Castiel.
-Csókolom Linda néni.-köszöntem.
-Joshua?!-kiáltott fel.-Kristen???? Ne! Ne ne ne ne ne! Csak őt ne!-sikított.
-Szia nénje! De igen ő az. Felment a cukra és kómába esett.
-Ajjaj. Egy kis mértékben megnyugodtam. Azt hittem megint történt vele valami. Gyertek, megvizsgálom.
-Én inkább kint maradnék Linda néni.-szóltam oda.
-Nem! Te is jössz Castiel!-rivallt rám.
-De... nem szeretem így látni Kristent.
-Nem maradhatsz itt egyedül. Tehát jössz! Vita lezárva.
-Oké.-adtam meg magamat.
Megindultunk a lány szobája felé. Linda néni elől, mi pedig követtük őt.
-Héj, Cass! Odanézz!-bökött oldalba Josh.
-Mivan?-mormogtam.
-Nézd azt a csajt.
-Mi van vele?
-Te komolyan csinálod ezt velem? Ott áll majdnem veled szemben egy tök dögös bombázó és nem veszed észre?
-Az az ogre neked dögös bombázó? Vannak ennél dögösebb csajok is.
-Hát te hülye vagy öcsém!-bokszolt vállba.-Ennyire elvette az eszed az a csaj?
-Milyen csaj?-álltam meg a folyosó közepén.
-Akiről beszéltél a váróban. Mutass már be neki.-röhögött.
-Hát haver, ha nem akarsz vérmérgezést kapni akkor inkább nem.-nevettem ki, majd követtem Linda nénit.
-Várj! Hogy érted azt, hogy ha nem akarok vérmérgezést kapni?-kiabált utánam.-Te megfektetted a húgomat?-ordibált velem, miközben rohant felém.
-Haver hűtsd le magad! Nem feküdtem le vele! Még szűz vagyok.-motyogtam el a végét.
-Hogy mondtad? Nem értettem.-halkította le magát.
-Még szűz vagyok ember!-röhögtem ki.
-De hát... akkor mért akar minden csaj veled járni?
-Mert menő, szexy, férfi bunkó és dús gazdag vagyok.-világosítottam fel.
-Én egy pár dolgot kihagynék belőle.-Bokszolt vállba Josh.
-Megérkeztünk fiúk. Gyertek.-intett nekünk Linda néni.
-Én kint maradok.-ültem le a folyosón lévő székre.
-Rendben. Gyere Joshua.
Miután leültem rezegni kezdett a mobilom. Gyorsan kikaptam a zsebemből és felvettem.
~Hol vagy öcskös?-szólt bele frusztráltan Bruce.
~Joshnál.-válaszoltam.
~Hazudsz! Itt vagyok Zafirnál!-kiabált.
~Figyu! Kristen kórházban van és mi jöttünk be vele. Ne kiabálj légyszi, mert a folyosó végén már rajtam röhögnek az ápolók. -fogtam a fejem idegesen.
~Ok. Gyere haza éjfélig, vagy elmondom a gimiben az összes csajnak a titkodat!-mondta szigorúan, majd lecsapta a telefont.
Legszívesebben meg tudnám ilyenkor egy kanál vízben folytani a bátyámat, de nem akarok sittre kerülni és nem akarom a családot magamra haragítani. Elég az, hogy apám utál, mert szarok a jegyeim. Anyámat meg a sírba vittem a viselkedésemmel... anya! Annyira hiányzik...-néztem meg egy régi képet meg róla a telefonomon.-Nagyon sajnálom... nem akartam, hogy ez legyen a vége. Apu tett ilyenné, amilyen most vagyok. Bárcsak itt lennél és bíztatnál, hogy nem lesz semmi baja! Bárcsak ott lennél amikor megkérem, majd a kezét vagy amikor megszületik az első unokád!-gördült le egy könnycsepp az arcomon.
-Castiel! Mi a baj?-gugolt le mellém Linda néni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése