-Oda, ahová te nem jössz!-vágta rá Kim.
-Miért is?
-Mert tudtunkkal te nem vagy lány... vagy mégis? Lisa, Dake fiú vagy lány?-kiabált oda Rosa.
-Fiú!-hangzott a válasz.
-Osztály vigyázz!-kiáltott Mr. Anderson.-Egészségetekre! Viszont látásra Pénteken!
Bementünk átöltözni, majd mindenki haza felé vette az irányt. Amint kiléptem a gimi kapuján, az a fiú állt egész tesin figyeltem.
-Szia.-köszönt rám. Az izgalomtól hirtelen köpni-nyelni sem tudtam.
-Öhm... szia.
-Szereted a tesit?
-Nem a tesit, hanem sportolni. A kettő nem egy és ugyan az.
-Hogy bírtad lefutni tíz perc alatt a húsz kört?
-Húsz perc alatt öt km-t szoktam lefutni.
-Egyszer elmehetnénk ketten futni. Mit szólsz hozzá?
-Hát... öhm... rendben.
-Amúgy Alex Feldman vagyok.-mutatkozott be.
-Kristen Thomson.
-Csá Alex!-kiáltott oda Josh.
-Cső Joshi!
-Mivan hever? Csajozol?
-Joshi!! Hihi. Kedves bátyuskám! Mióta vagy te Joshi?-kérdeztem a hasamat fogva a röhögéstől.
-Inkább menjünk tesó!
-Ácsi! Ti... testvérek vagytok? És én ezt mért nem tudtam?-akadt ki Alex.
-Ikrek és, mert soha nem kérdezted!-mondta Josh. Csörgött a telefonom, így ott hagytam a fiúkat beszélgetni én pedig felvettem a telefont.
-Kristen. Tessék!
-Jónapot ön Kristen Thomson?-szólt bele egy mély hang a telefonba.
-Jónapot. Igen én vagyok.
-Dr.Skot Hamylton vagyok a városi kórházból. Szeretném ha bejönne a kórházba, mert Leight Wheit felébredt a kómából és magát szeretné látni.
-Rendben. Fél óra múlva ott vagyok. Viszont látásra.-tettem le a telefont, majd vissza mentem a fiúkhoz.
-Josh, én majd csak este megyek haza.
-Miért csak este? Mért nem most?-kérdezte meglepetten.
-Mert be kell mennem a kórházba.
-Már megint minek? Nem volt elég az a négy év?
-Nyugi van tesó! Látogatni megyek.
-Ok. Este talizunk.
Elköszöntem a fiúktól, majd elindultam a kórház felé. Ahogy mondtam a doktor úrnak, fél óra múlva már a kórházban voltam. Felmentem az osztályra, ahol Leight volt, oda sétáltam a kórterméhez, majd kopogtam.
-Gyere!-hallottam meg a hangját. Bementem.
-Szia te sebesült divat diktátor.-nevettem.
-Szia Kristen. Örülök, hogy látlak.-nevetett ő is.
-Hogy vagy?-ültem le az ágya mellett lévő székre.
-Azt nem mondom, hogy jól, de azt sem, hogy rosszul.-mosolygott.
-Örülök neki.
-És te, hogy vagy?
-Voltam már jobban is.-komolyodtam el.
-Jut eszembe! Miért sírtál tegnap?
-Semmi komoly. Ne foglalkozz vele.
-Mi a baj?
-Semmi, csak... ahj. Úgyis el kell mondanom... Az öcséd.
-Mit csinált?
-Megcsalt Leight, megcsalt!
-Kerüljek ki ebből a kócerájból. Nem éli túl azt a napot! -erősödött fel a hangja.
-Mindig velem történnek meg az ilyenek... mért kellett visszahozniuk az életbe? Mért nem hagyták, hogy spricceljen tovább a nyakamból a vér?????-gondolkodtam hangosan.
-T...t...t...tessék? Meghalni? Vér? Mikor?-döbbent le.
-Nem érdekes! Családi problémák voltak, aminek én ittam meg a levét...-húztam fel a térdemet.
-Ölelést?
-Kérek...-öleltem meg.
-Csak, hogy tudd... nekem mindig te leszel a sógornőm!-hangsúlyozta a mindig szót.
-Köszi! Nem baj, ha én most hazamegyek?
-Dehogyis baj. Úgyis pihennem kell az orvos szerint.-erőltetett egy fél mosolyt az arcára.
-Akkor szia.
-Szia.
Hívtam egy taxit, mivel eléggé későre járt. Nagyon fáradt voltam, így lassan álomba zuhantam a taxiban.
♡Alex szemszög♡
-Ding-dong!-szólalt meg a csengő.
-Kinyitnád Alex?-kérdezte Josh.
-Megyek.-válaszoltam. Kinyitottam az ajtót és egy pasas állt előtte az alvó Kristennel karjaiban.
-Jó estét! A hölgy ezt a címet mondta, de idő közben elaludt a taxiban.
-Jó estét! Köszönöm, hogy felhozta. Innen át veszem. Mennyi lesz?
-3 font.
-Parancsoljon. Mégegyszer köszönöm. Jó éjszakát!-csuktam be az ajtót. Felsétáltam a lépcsőn egyenesen Josh szobája felé, mivel nem tudtam melyik szoba Kristen-é.
-Joshi! Meghozták a húgodat.
-Ki?
-Egy taxis.
-A mellettünk lévő szoba az övé. Bevinnéd?
-Ja. Mindjárt itt vagyok.
Átvittem Kristent a szobájába, majd kiindultam a szobából. Amint az ajtón kiléptem volna megpillantottam két képet az íróasztalán lefeléfordítva. Az egyiken egy szöveg állt:"Örökké szeretni foglak! <3" Látszott az íráson, hogy fiú írta, ezért megfordítottam a képet. Egy szürke hajú, viktoriánus ruhát viselő, felemás szemű srác és Kristen volt rajta. A másik képet is megfordítottam. Azon rajta volt Josh, Kristen, és két lány és gondolom a szüleik. A hátuljára pedig az volt írva, hogy "A régi családom, mikor még apa normális volt... :'(" Kristen elkezdett forgolódni, így kimentem a szobából.
-Alex!-kiabált Josh.
-Ne kiabálj!-szisszentem rá.-Mivan?
-Nem alszol itt?
-Mért is ne?!
-Ok.
Egy-két órát még játszottunk, majd nyugovóra tértünk.
-Áááááá...!-riadtunk fel egy sikításra.
-Kristen!-kiáltott fel Josh és átrohant az ikertesójához.
Követtem őt. Mikor bementünk a zokogástól remegő Kristent láttam meg.
-Megint?-kérdezte tőle vendéglátóm.
-Miért nem tudok túl tenni rajta?
-Még csak három nap telt el.
-De akkor is.
-Miről van szó?-kapkodtam a fejem köztük.
-Majd elmagyarázom.-mondta Josh
-Ma is itt aludjak?
-Nem baj Alex?
-Nem baj.-feleltem mosolyogva.-Akkor jó éjszakát!
-Neked is!
Bevonultam Josh szobájába, és visszaaludtam. Reggel Josh ébresztője keltett fel. Nagynehezen kikászálódtam az ágyból, amikor berobbant a szobába az emlegetett szamár.
-Miért sikított éjjel a húgod?
-A volt barátja megcsalta őt és azzal a pillanattal vannak neki rémálmai, mikor rajta kapja őket.
-Az a szürke hajú hapek?
-Honnan tudod?
-Tegnap este, mikor bevittem a szobájába megláttam egy képet róluk.
-De az a pláne, hogy szegény nagyon szereti őt!
-Ennyire?
-Aznap rosszabb volt, aznap éjjel félóránként felriadt.
-Szegény...
-De hála az égnek kezd túl lenni rajta. Plusz, Castiel segít neki.
-Amúgy, nem fogsz elkésni?
-Hú... basszus! Teljesen megfeledkeztem... kösz, hogy szólsz.-futott ki a szobából Josh.
-Én elmentem. Majd még ütközünk. Csá!-köszöntem el tőle.
-Cső!-intett ki a fürdőből.
♡Kristen szemszög♡
-Húgi! El fogunk késni!-keltett fel Josh.
-Csak te!
-Mért is?
-Mert én ma nem megyek suliba.
-Akkor szia.
-Szia.
Kikászálódtam az ágyamból és megcéloztam a fürdőt.
Kifésültem a hajam, fogat mostam, majd lementem pizsiben reggelizni.
-Sziasztok.-köszöntem kereszt szüleimnek és az öcsémnek.
-Szia kicsim, mikor indulunk?-kérdezte Magie néni miközben elémrakott egy tál szalonnát kisütve.
-Nyamii!-dörzsöltem meg a hasam-Ezt megeszem, felmegyel átöltözni és már mehetünk is.
-Hova megyünk?-kérdezte Frederick értetlenül.
-Kirándulni!-nevetett fel Bred bácsi.
-Jupiii!-kiáltott fel.
Én közben végeztem a szalonnámmal, így felmentem átöltözni. Felrobogtam a szobámba. Kivettem a szekrényemből egy kényelmes cicanadrágot és egy pólót, amit felvettem. Kikaptam a túra hátizsákomat és belepakoltam egy váltózoknit és egy váltócipőt. A telefonomért nyúltam az íróasztalnál és megláttam a Lisander-rel való közös fotónkat. A láttára elkapott a sírógörcs és elkezdtem sírni. Össze vagyok omolva. Mért nem tudom magam jóltenni rajta? Lehet, hogy azért, mert ebben a városban minden rá emlékeztet?
Elég! Nyári szünetben elmegyek a nagyihoz Franciaországba. Ott talán elfelejtem azt, hogy mit érzek iránta.
-Kristen kész vagy már?-kérdezte Bred bácsi.
-Igen.-szipogtam, majd lementem.
-Te sírtál?-kérdezte Magie néni.
-Ne... igen. De mostmár jobban vagyok. Mehetünk?
-Igen.-felelte Bred bácsi. Beültünk mind a négyen a kocsiba és most kivételesen megkaptam a kocsikulcsot, hogy vezessek én.
-Hová megyünk kirándulni?-fordultam hátra Frederickhez.
-A völgybe!-ugrándozott.
-Mindenki kész?
-Igen is kapitány!-kiáltott fel Bred bácsi, miután bekötötte Fredericket.
-Hangosabban!-kiáltottam el magam.
-Igen is kapitány!-röhögött mellettem kereszt anyu.
-Hóóó...-indultam el a kocsival. Egész úton énekeltünk és nevettünk Fred ovis sztorijain.
-Na és van valaki aki tetszik neked az ovis lányok közül?-kérdeztem Fredet.
-Van. Shualan Johnsohn. Ő a legszebb lány az oviból!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése